1. rész
Cím nélkül
Csodálatosan éreztük magunkat azon a késő nyári estén. Dübörgő rockzene, ugráló és a haját rázó tömeg. Az egész hangulata fenomenális volt, éreztem, ahogy a basszus és a dob átjárja az egész testem, megrázza a szívem, ami még vadabban teríti szét testemben a vért. A fények kialudtak, a gitár is elhallgatott, mire a tömeg halkan beszélgetve elkezdett kifelé szállingózni a teremből.
- Indulhatunk? – húzott magához szorosan Andy, a vőlegényem. Jó tizenöt centivel volt magasabb nálam, így lemosolygott rám, majd egy puha puszit nyomott a homlokomra. 3 éve alkotunk egy párt és a múlt hónapban baráti körének győzködésére eljegyzett. Igazi vad életet éltünk. Koncertek és fesztiválok állandó látogatói voltunk.
- Persze – bólintottam, mire kézen fogva elindultunk a nem messzire leparkolt motorunkhoz. Mindketten imádtunk két keréken száguldozni, járni a világot. Velem ő szeretette meg még a megismerkedésünk után nem sokkal. Vigyázott a motorjaira mindig, féltette, nehogy bajuk essen. De engem a második találkozásunkkor felültetett az új Hondájára. Megtisztelve éreztem magam, hogy én vagyok az első utas, akit maga mögött tudhat a 900 köbcentis gépen. Mindig óvatosan vezetett, figyelt rám, ha a legkisebb jelét vette észre annak, hogy valami baj van, egyből félrehúzódott az úton és leszállított.
Ahogy kiértünk a csarnokból, megcsapott a hideg levegő. Remegve húztam össze magamon a bőrdzsekit. Andy ért előbb oda a motorhoz és mosolyogva a kezembe adta a szürke bukósisakomat, amit nagy nehézségek árán küzdöttem fel a fejemre. Ő csak kinevetett, mert mire én még csak azt vettem fel, ő már a kesztyűjét csatolta be. – Holnap veszek új bukót, mert már idegesít, hogy kicsi – fenyegettem meg a mutatóujjammal, mire ő csak megforgatta a szemeit és megemelte a közel száznyolcvan kilós motort, hogy a támasztóját felnyomja. Már fenn ült a tank mögött, mikor én is felszálltam mögé és szorosan hozzá bújtam.
- Kész vagy? – fordult hátra, mire a bukósisakok plexi lemezei egymásnak ütköztek. Hangosan felnevettem, majd felnyitottam az átlátszó üveget.
- Kész – válaszoltam. Lassan felhúztam az ő plexijét is, majd a bőrkesztyűs jobb kezem ujjaira puszit nyomtam, amit odaillesztettem az ő szájához.
- Otthon többet kérek! – fordult újra előre azzal a huncut mosolyával az arcán, majd felbőgette a motort és lassan megfordulva elindultunk utunkra.
|