• pár nappal később, immár Németországban*

-          Biiiill! Gyere kérlek! – kiabáltam Billnek. A vállamon egy szépen kifényesített kantár lógott, szarvasbőr betétekkel, kezemben egy úgy szint ragyogó nyereg. Arra számítottam, hogy az ápolószeres táskát még valahogy fel tudom venni, de nem jött össze. Ezért hívtam őt.

-          Itt is vagyok. – robogott oda hozzám az autótól. Épp versenyre indultunk.

-          Segítenél cipekedni? A táskát kéne berakni még, meg ezeket, aztán felvezetem Legendát és Gyömbért. – mondtam és a fejemmel a táska felé böktem. Felkapta a vállára a táskát és átvette a nyerget is. Visszamentem még ínvédőkért, bedobtam őket a hátsó ülésre, a kantár pedig beakasztottam a lószállító erre kialakított részébe. Bill bement a házba, én addig befásliztam a lovak lábát, farkát és feladtam rájuk a kötőféket. Először Legendát, a fekete heréltet vezettem fel a kocsiba, mivel ő a nyugodtabb és tapasztaltabb. Kikötöttem, és visszamentem Gyömbérért. Idegesen kaparta a rámpát. – Nyugi drágám, gyere. Nézd, répa! – vettem elő a zsebemből egy hosszú sárgarépát. Horkantva felvetette a fejét, lépett párat előre. Cuppogtam neki, a répát lóbáltam a szeme előtt.  Végül győzött a hasa és fellépett a kocsira. Biztosítottam, megpaskoltam mindkét lovat, bezártam a kocsit és én is bementem a házba. Tom és Gustav a kanapén szórakozott a gyerekekkel. Gustav Aliceval pacizott, Tom Scottot csikizte. Olyan jó volt látni, hogy eljátszanak.

-          Indulhatunk? – kérdezte Bill felém fordulva.

-          Persze. Bepakoltam mindent.  

-          Na, akkor legyetek jók. Georg hamarosan megjön. Aztán ha valami baj van, hívjatok nyugodtan. – mondta Bill a fiúk felé nézve.

-          Sok szerencsét, aztán hozz haza sok trófeát csajszi. – mondta Gustav.

-          Abban reménykedek én is. Nem fogtok csalódni. – mosolyogtam felé és kiléptünk a hátsó ajtón. Bill beült a sofőr oldalára, én pedig mellé. Ahhoz képest, hogy úgymond kora reggel van, mindenki fel volt villanyozódva, hogy versenyre megyek. Kifordultunk az udvarról és elindultunk egy Berlin külterületén fekvő lovasközpontba. Ezen a helyen lesz a visszatérésem, azaz az első versenyem. Nem sokat kellett utaznunk, így nem is indultunk korán. Tomék 7-re jöttek át, hogy figyeljenek a gyerekekre. A verseny csak 10kor kezdődött, még így is volt időm felkészíteni a lovakat. Bill pedig mindenképp el akart kísérni. A kicsivel több, mint 40 perces út közben csöndben voltunk. Aztán befordultunk a lovarda udvarára. Már pár autó állt a parkolóban. A kapuban egy zöld mellényes emberke állt. Bill letekerte az ablakot.

-          Jó napot. A versenyre jöttünk.

-          Üdvözlöm önöket a Jasmine Pferdhofban. Az istállók mellett menjenek tovább az úton, ott lesz majd egy nagy füves terület. Keressenek helyet az autónak, ott felkészíthetik a lovakat. A további eligazításokat az irodán kaphatják meg, ami itt van egyből a főépületben. – mutatott a mellettünk lévő épületre. Megköszöntük az eligazítást és lassan rágurultunk a földútra, ami elvitt minket a helyünkre. Volt már pár lószállító itt is, a lovak melléjük kikötve álldogáltak. Mi távolabb álltunk meg tőlük, a fák mellett.

-          Hát megérkeztünk. – mondta Bill, leállította a motort és kinyújtózkodott.

-          Meg. – nyugtáztam. Kiszálltam és lenyitottam a rámpát. Mindkét herélt idegesen nyerített, ahogy megláttak. – Nyugalom drágáim, mindjárt kijöhettek. – Bill levezette Legendát, én addig tartottam Gyömbért, majd vele is lehátráltunk. Kikötöttük őket a kocsi jobb oldalára, a fák felé, hogy árnyékban legyenek. Gyömbér játékosan csipkedte a pólóm alját, amit nem hagytam annyiban. Minden egyes megmozdulásáért megpöcköltem az orrát. Raktam eléjük egy bála szénát, hogy tudjanak enni várakozás közben. Elővettem a vödröket is, amiket megtöltöttem egy közeli csapból. Bill közben előpakolta a takarító cuccokat és elkezdte lekefélni Gyömbért. Még volt másfél órám felkészíteni. Elkezdtem befonni a farkát, majd a sörényét. Bill közben beült az autóba és rádiót hallgatott.

-          Nem akarsz elmenni az irodába, elkérni a sorszámodat? – kérdezte, újságolvasás közben. Épp Gyömbér patájáról keféltem le a sarat.

-          - Uhh, tényleg. Mindjárt jövök. – mondtam és elszaladtam az épület felé. Az első versenyszámra, amire csak Gyömbérrel jelentkeztem, megkaptam az 5. számot. Ez a kezdő lovak versenye volt, itt csak olyanok vehettek részt, amik még csak most kezdik a pályafutásukat. Majd megkaptam a másik számomat is, ami a 19.es lett. A szerencseszámom. Ezen a versenyen Legendával indultam, mivel ő már tapasztalt ló. Visszafelé nem siettem. Megnéztem a többi indulót is. Neves istállók tanoncai is ott voltak. Addig is izgultam, de ezután még inkább. Aztán megláttam egy gyönyörű hannoverit. Megdöbbenve megálltam a szállítója mellett. Izmos test, egyenes lábak. Ooo, istenem. Próbáltam összemérni Legendával, de sehogy se ment. Legenda mégis csak egy anglo-arab. Sokkal kecsesebb felépítésű, nem ilyen izmos. Gyömbér már közelebb állt ahhoz a lóhoz, de mégis más milyenek. Aztán továbbsétáltam. Van egyáltalán esélyem, ilyen lovak mellett? Ne, ne idegeljem fel magam, mert ezt észreveszik a lovak és biztos rossz futamunk lesz. Innentől kezdve nem is néztem a többi lovat, csak siettem vissza Billhez. Ahogy visszaértem az autóhoz, Billt sehol se láttam. Benéztem a hátsó ülésre is, de ott se volt. A lovaknál se. Aztán ahogy megkerültem a trailer-t, megláttam, hogy benn gubbaszt a bálákon.

-          Mi baj? – kérdeztem. Leültem mellé és a hátát simogattam.

-          Egyrészt féltelek. Másrészt újságírók. – mondta és kimutatott egy távolabb eső furgon felé. Ahogy arra néztem, megláttam pár narancs mellényes emberkét, kamerákkal, fényképezőgépekkel. Rájöttem, hogy Bill csak azért bújt el, mert úgy akarta, hogy ez az én napom legyen, és ne felőle érdeklődjenek.

-          Figyelj. Nem kell féltened, tudod, hogy a lovak semmi rosszat nem csinálnának. A sajtóval meg ne foglalkozz, élvezd az életet. És ha téged találnak meg, akkor mi van? Beszélgetsz velük egy keveset, aztán ennyi. Ne ők irányítsanak, hanem te, te vagy a sztár. – mondtam biztatva. Rám nézett és elmosolyodott. Leemelte feje tetejéről a napszemüvegét, feltette, leszedegette magáról a szénaszálakat és kilépett a szállítóból.

-          Szerintem elkezdhetjük Gyömbért felszerszámozni, hamarosan bemelegítés. – mondta immár felbátorodva. Nevetve a térdemre csaptam és utána futottam. A lovak felkapták a fejüket arra, ahogy Bill hátára ugortam.

-          Tudod, hogy te vagy a mindenem? Semmi se választhat el tőled. – suttogtam a fülébe boldogan. Nevetve felkapott és elkezdett körbe futkározni velem a lovak mögött. – Hé, nem úgy volt, hogy szerszámozunk?

-          Jól van na, csak szórakozni akartam. Hisz olyan szép az élet! – mondta, széttárta a kezeit és az ég felé nézett.

-          Na, átmentél hippibe? Flower-power! – viccelődtem vele. Kivettem a kantárt és a nyerget, utána pedig az ínvédőket pakoltam ki az autóból. Bill még egyszer átdörgölte Gyömbi szőrét egy ronggyal, hogy fényes legyen, én pedig addig felraktam a kantárt. Aztán jött a nyeregalátét, rá a nyereg, majd a lábszárvédők. Feltettem a torokszíjra a rajtszámot is. – A bemelegítést csak 9-től lehet kezdeni, még van egy kevés időm addig. Pihenjünk. – mondtam.

-          Akkor gyere ide. – mondta Bill és leült az egyik közelebbi fa tövébe. Odaugráltam mellé, közelbújtam hozzá és átöleltük egymást. – Remélem minden jól fog menni és valahoool az elsők között végzel. – mutogatott az ujjaival.

-          Ajj, ne mondd még egyszer ezt, mert így is tiszta ideg vagyok. Te nem láttad a többi lovat… Tiszta izmok, jól tréningezettek. Elég neves istállók is vannak itt, hozzájuk képest mi csak egy kis hétköznapi család vagyunk.

-          Mert azok is vagyunk. Egy kicsi, hétköznapi család. Átöltözöl? – kérdezte.

-          Hááát, kéne. Mindjárt jövök. – mondtam és beültem az autóba. Valahogy leszedtem magamról a farmeromat és felküszködtem a fehér lovaglónadrágomat magamra. Felvettem a fehér rövid ujjú ingemet. Kiszálltam, megigazítottam magam, majd beleléptem a cipőbe, felé felvettem a chapsemet. Bill már mosolyogva állt Gyömbér mellett. Megpördültem előtte.

-          Többször kéne versenycuccot viselned. – jegyezte meg és eloldotta Gyömbér kikötőszárát. – Elkísérlek a pályáig, aztán visszajövök Legendáért. Valahol a közelben fogunk sétálgatni. – mikor a pálya mellé értünk, átadta a szárakat, amiket átdobtam Gyömbér nyakán, megmarkoltam a sörényét és felültem. Bill közben a másik oldalon tartott ellen a kengyelnél. Elhelyezkedtem és Billre mosolyogtam. Jelet adtam Gyömbérnek a lépésre. Ahogy elfordultunk Billtől, ő végighúzta a kezét a ló farán. Amikor a karám túl felére értünk, megláttam, hogy Bill már az autónál áll és onnan néz minket. Léptünk pár sorozatot, idomító feladatokkal, aztán ügetésre fogtam. Pár kisebb ugrást ügetésből ugrottunk meg, csak úgy bemelegítés gyanánt. Aztán a pályasegédnek szóltam, hogy rakja fel a lecet 80 centire. Ahogy ráfordultunk az akadályra, vágtára adtam jelet. Gyömbér készségesen belendült és figyelt. Kivártam a pillanatot, majd a sarkamat az oldalába böktem és előre hajoltam. Átugrottuk. Reménykedtem, hogy a versenyen is ilyen könnyedén fog menni. Megpaskoltam a nyakát. Pár kör vágta jött, aztán ügetés, megint ugrás. Így melegítettünk be, majd a végére ügetés és lépés. Aztán szólították a lovasokat a pályabejárásra. Kimentünk a pályáról, Bill addigra már ott állt a kapunál. A kezébe nyomtam a szárakat és elsiettem a másik karámba megnézni a versenypályát. 8 akadály, néhány elég durva fordulóval, de könnyen megoldható. A magasságok se voltak eget rengetőek. Visszamentem Billhez.

-          Könnyű pálya, bár van benn pár nehéz kanyar. – mondtam majd átellenőriztem a felszerelést. Meghúztam a hevedert, és újra felültem. Már beosztás szerint lehetett a bemelegítő pályára bemenni, így még álltunk pár percet a pálya mellett. Amikor a 3. versenyző elment a nagy pályára, akkor jeleztek, hogy beléphetek melegíteni. Billel összepacsiztunk, majd megpaskolta a ló nyakát.

-          Sok sikert. – szólt utánunk, amikor már beügettünk. Ügettünk, de inkább vágtában mentünk rá az akadályokra. Figyeltem a másik lovasra is, kézjelekkel beszéltük meg, hogy mikor, ki és melyik akadályra megy. Amikor épp egy kicsike oxert ugrottunk, megszólalt a hangosbemondó, hogy a 4. versenyző beléphet a pályára. Lépésbe váltottunk, aztán már nem is vágtáztunk. Pihentettem, hogy a versenyre összeszedje magát. Majd nekünk szóltak.