• Akkor nagyon le vagy maradva, drágám. Ugyanis amíg te elvoltál, én letettem a vizsgát. Ha nem baj, akkor az autódat is kölcsönvettem pár napig… - mondtam és összekulcsolt kezekkel nekidőltem a falnak. Erre ő elhúzta a száját és összeszűkült szemmel nézett rám.
• Akkor már értem, hogy mi is történt a fényezéssel. – mondta halkan. Erre én ráharaptam az alsó ajkamra és kimentem a szobából. Elkezdtem sétálgatni a szobák között, majd benyitottam a gyerekek kis birodalmába. Rendben sorakoztak egymás mellett a plüssállatkák, a polcon dobozokban pihentek az építőkockák. Ahogy az ágyak felé nézem, egyből elfogott az érzés, hogy hiányoznak a gyerkőcök. Odaléptem Scott ágyához, kivettem a kicsi párnáját és az arcomhoz szorítottam. Éreztem azt a különleges babaillatot. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy most mit csinálhat a kis ördög Simonenél. Visszaraktam a párnát és Alice ágyához mentem, ami a fiúcska ágyával szemben volt. Eligazítottam a baldachint rajta és összehajtottam a takarót. Közben hallottam, hogy Bill megáll az ajtóban. Mosolyogva hátrafordultam. Lehajtott fejjel odasétáltam hozzá és átöleltük egymást. A mellkasára helyeztem a fejem, mire ő elkezdte simogatni a hajamat.
• Hiányoznak. – suttogtam.
• Tudom, nekem is. – mondta és kimentünk összekarolva az ajtón. Felnéztem az arcára, ő pedig mosolyogva nézett rám. Ez erőt adott és kibontottam magam az öleléséből. Kézen fogva mentünk ki az autóig, ahol kinyitotta nekem az ajtót, aztán ő is beült és elindultunk. Csöndben mentünk egy ideig-óráig, amikor elértünk az erdős szakasz elejét. Bill ekkor lassított és félreállt. Csodálkozva néztem rá. Lekapcsolta a motort, kivette a kulcsot és felém fordult. Nagyot sóhajtott és a szemembe nézett.
• Szóval. Beszélnünk kéne erről-arról. – itt megfogta a kezem. Nem értettem az egészet, de nagyon reméltem, hogy nem akar elválni. A filmekben mindig így kezdődik. Istenem, ugye nem akarod? Szemöldök- ráncolva néztem őt, miközben a kezemmel ügyködött. Forgatta, simogatta, masszírozta és a gyűrűt nézegette. Elég gyanús, remélem tényleg nem akarja. Jajj, mi lesz velem. Már a szédülés is elfogott, a szabad kezemmel a fejemet fogtam, amire ő is felfigyelt.
• Minden rendben? Olyan sápadt lettél. – közölte velem, amit én is tudtam.
• Persze, minden rendben, csak fáradt vagyok.
• Akkor talán ezt ne most beszéljük meg. Majd otthon. – próbált kibújni alóla, már fordult is a kormány felé, de megfogtam a vállát:
• Most akarom hallani, amit akartál mondani. – elég határozottan mondtam, mire ő tág szemekkel rám nézett. Oldalát a bőrülésnek döntötte és újra nagy levegőt vett, mintha valami nehéz dolgot kéne elmondania.
• Tudod, ezt nehéz volt meghoznom, de megtettem és ezután remélem csak jobb lesz. – itt újra elfogott a szédülés, már szinte tudtam, mit fog mondani. – Ajj, de nehéz kimondani. Na, szóval engedlek versenyezni. – mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Tátott szájjal néztem rá, de egy kő le is esett a szívemről, hisz megkönnyebbültem, hogy nem azt mondta, amire vártam. – Féltelek meg minden, de tudom, hogy neked így lesz a legjobb. Na, nem is szólsz hozzá?
• Öhm… köszönöm. Most ez sokkolt. – mondta és előre fordultam. Ő hangosan nevetett egyet, aztán beindította az autót. Óriási szemekkel bámultam előre. Szóval enged versenyezni. Versenyezni? Jézus, ez jó hír. Nagyon jó hír! Csak most eszméltem rá, hogy mit is jelent, hogy megengedte. A saját karrieremet tudom építgetni, saját hírnévvel és eredményekkel. Nem kell többé Bill árnyékában élnem. Végre úgy fognak ismerni, mint Nikolett Kaulitz, a szuper lovas és nem úgy, mint Frau Kaulitz, a világhírű banda énekesének felesége. Csöndben nézegettem ki az ablakon, amikor elértük a város szélét és bekerültünk a többi autó közé. Szerencsére sötétített üvegű az autó, így nem kezdett el minden tinédzser rohanni utánunk. Már kezdtem unni az egész fanharcot, hogy minél közelebb legyenek a kedvencükhöz. Pár kanyar után beértünk a klinika parkolójába. Csöndes volt, alig pár ember sétálgatott a környéken. Bill kiszállt, én is így tettem és kézen fogva elindultunk az épületbe. Beléptünk az ajtón, elmentünk a liftig, megvártuk, amíg megjön, beszálltunk és felmentünk az ötödik emeletre. Szerencsére egyből be tudtunk menni, így nem kellett várakozni. A doktor úr mosolyogva fogadott, kezet fogott velem és Billel is. Megkérdezte, hogy érzek-e valami furcsát, aztán az alapvizsgálatok és ennyi. Elköszöntük és már mentünk is haza. Ahogy beültünk az autóba, Bill felé fordultam és megfogtam a vállát.
• Figyelj, nem raknál ki a városban? Elmennék a lovas boltba, mert kéne új cuccokat venni. Vagy legalább körbenézek. – mosolyogtam rá, de észrevettem, hogy még mindig irtózik a dologtól, hogy újra veszélyes sportot fogok űzni.
• Kiraklak valahogy arrafelé, aztán majd felhívsz, hogy mikor-hol. Addig elmegyek Tomhoz. – beindította a motort és kifaroltunk a parkolóból.  Nem messze, egy bevásárlóközpont parkolójában kirakott, fogtam magamat és elindultam a belvárosba. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, sokan tolongtak a boltok kirakatai előtt. Beértem úgy 10 percen belül a bolt utcájába, már láttam messziről a lófejet a falon. Belenéztem a legközelebbi üzlet üvegébe és megigazítottam a hajam. Aztán rájöttem, hogy Jéé, ez egy zenebolt. ( nenevess, ilyenkedvemvan =) Belöktem a nehéz üvegajtót, hátra tűrtem a frufrum, visszaraktam a vállamra a táskámat és elindultam a legközelebbi polc felé. A rakás cd felé az Újdonság címke volt kirakva. Elkezdtem nézegetni őket, aztán megragadt a szemem egyen. Félig kibontott csoki volt rajta, mellette egy kéz, alattuk pedig vér. Érdekes. Kivettem a többi közül és megfordítottam. Blood and Chocolate. Még nem hallottam róluk, de érdekes a nevük és a borító, ezért úgy döntöttem, megveszem. Kotortam a táskámban a pénztárca után, közben pedig a pénztár felé mentem.
• Jaj, bocs. – mondtam, ahogy nekimentem egy lánynak, aki az újságokat nézegette.
• Nincs semmi baj. Várj, te vagy Nikolett Tóth? – kérdezte. Egyből arra gondoltam, hogy nemár, most hisztizni kezd, hogy vigyem el Billhez, ismertessem meg vele vagy éppen elküld a p*csába, mert elloptam az álom pasiját.
• Igen, én vagyok. – válaszoltam higgadtan és visszaraktam a táskámat a vállamra.
• Érdekes, hogy itt futok össze a példaképemmel és nem egy versenyen. Nadja Liecht vagyok, egy nagy rajongód. Imádtam, amit a pályán műveltél a lovakkal. – itt esett le az állam, hogy valaki még emlékszik arra a pár versenyre, amin voltam. Aztán nem is értem el igazán jó helyeket.
• Köszönöm. Aranyos vagy. Bocs, de most mennem kell. Szia. – köszöntem el és mentem a pénztár felé. Kifizettem a cd-t, elraktam és mentem az igazi úti célom felé. Odaértem a kirakat elé, egyből megláttam a gyönyörű, kézzel varrott nyeregalátéteket. Hát újra kezdődik az életem, ha mondhatom így. Belöktem a nehéz ajtót és egyből megcsapott az ismerős bőrillat. Beléptem a nyergek közé. Egyből megláttam egy csodálatos ugrónyerget, amilyet mindig is akartam még otthon. De akkor még nem volt meg a keretem rá, szerencsére ma már ezzel nincs baj. Gyönyörűen kidolgozott és kipárnázott szárnyak, minőségi bőr és egyéb extrák. Aztán arra gondoltam, hogy először vissza kell rázódnom a lovaglásba, aztán vehetek ilyen dolgokat magamnak. Szív fájdítva ott hagytam azt a csodát és elindultam a kötőfékek felé. Egypár úgyis kellett otthonra, mert vagy szétszabdalták a karámban, vagy már régiek, és ettől jöttek szét. Uram atyám, hány ló is van? Úgy tetszés alapján levettem 6 darabot és vittem kifizetni őket. A pultnál újságok is voltak, olyanok, amiket meg szoktam venni, így most így megvettem őket. Az üzlet előtt felhívtam Billt, hogy megvagyok, akár ide is ruccanhat értem, de akár haza is sétálok, ha éppen valami más dolga van. Hát, ki tudtam volna találni, más dolga van, pontosan Tomnál van és beszélgetnek. Azt mondta, hogy marad még kb. fél órát, ha gondolom, menjek oda hozzá. Most éppen semmi kedvem nem volt jó pofizni és dumálgatni, így elindultam hazafelé. Meseszép idő volt, így nem is bántam meg azt az egy órát, ami alatt hazaértem. Ahogy befordultam a ház elé, láttam, hogy Bill autója már itthon van, a lovak pedig a legelőn futkosnak. Mosolyogva beléptem az ajtón, a szatyrokat ledobáltam a konyhaasztalra és elővettem a cd-t.
• Édesem, megjöttem! – kiabáltam, de semmi válasz nem jött. Kiléptem a hátsó ajtón, amikor is megláttam Billt, ahogy próbálja felszerelni Legendát, azt a lovat, amit tőle kaptam születésnapomra. Nagyot kellett nevetnem azon, ahogy a hevedert akarta meghúzni.
• Ne úgy! Felfelé, úgy, mintha fel akarnád lökni a lovat. – mondtam, odaléptem elé, ellöktem onnan és megcsináltam helyette. – Na, látod, így egyből meg is van. Na, bal láb kengyelbe, nyeregbe kapaszkodj és hop. – mondtam, miközben fellöktem a nyeregbe. Szinte gondolkodni sem volt ideje, mert fenn is volt és már adtam is neki a következő parancsot. Kezébe adtam a szárakat, megigazítottam a kengyeleket, aztán egy tasli Legenda fenekére és Bill már a homok összetételét elemezte. Számat eltakarva kuncogtam azon, ahogy megpróbált a hátára fordulni. Odaléptem hozzá, felé hajoltam.
• Egyben vagy, vagy hozzak vasvillát, hogy összeszedjelek? – nevettem az arcába. Aztán ahogy megláttam a fájdalmas arckifejezést a képén, nekem is lelohadt a mosoly a számról. – Várj meg itt, lenyergelem a lovat, aztán segítek. Addig maradj nyugton. – mondtam neki és elfutottam Legendáért. Lekaptam a nyerget a hátáról, kihúztam a zablát a szájából és leemeltem a kantárt a fejéről. Beszaladtam ezekkel az istállóba, leszórtam őket a szalmabálák tetejére és mentem is vissza Billhez. A hátán feküdt, jobb kezét a mellkasán tartva nyögdécselt. Odaléptem a fejéhez, leguggoltam mellé.
• Na, mid fáj? Mi van, megijesztesz.
• Az fáj, hogy ilyen bunkón elbántál velem egyből. Adhattál volna egy esélyt. – mondta és megpróbálta felemelni a fejét, hogy megpusziljon, de egy au kíséretében rájött, hogy ez nem jó ötlet.
• Várj, segítek felállni, aztán bemegyünk és elfekszel az ágyon. Szigorúan pihenni fogsz. – mondtam neki parancsolóan és felhúztam a földről. Kicsit bicegett, kicsit zihált, de azon kívül nem volt semmi különösebb baja. Nagy nehezen felértünk a hálóba, ahol egyből eldőlt az ágyon és el is aludt. Mellette ültem, vagy 20 percet, néztem, hogy, minden rendben van-e. Átöltöztem és kimentem a lovakhoz egy kicsit.

*

1 hét múlva Bill teljesen elfeledkezett a kis szerencsétlenségéről, újra lóra szállt és próbált rájönni, hogy mi a fene vesz engem rá erre a veszélyes sportra. A gyerekek is hazajöttek, újra teli van élettel a ház. Simone naponta átjárt segíteni a házimunkában. Nagyon rendes volt tőle ez. Egy keddi nap épp a nappaliban legoztunk, amikor Bill hazajött a stúdióból.

• Szia drágám. Milyen napod volt? – kérdeztem egy puszi kíséretében.
• Szia picim. Elég hajtós volt, de megvagyunk azzal, amit terveztünk. Itthon minden rendben volt? – kérdezte, ahogy levette a cipőjét, már rohant is a gyerekekhez, mindegyiknek puszi az arcára és leült melléjük.
• Persze, minden rendben volt. Scott már gügyögött valami apu félét. – válaszoltam és én is visszaültem a körükbe. Scott simán egymás fölé rakta a kockákat, míg Alice próbált valamiféle falat csinálni. Bill elkezdett építeni egy házikót, én pedig figyeltem őket. Pár percen belül Bill telója kezdett el csörögni, így megszakította ezt a szép családi idillt. Nagyon sóhajtva állt fel és vonult el a konyha másik sarkába, én pedig kiegyenesedve figyeltem, hogy vajon miről beszélget. Nagyon reménykedtem, hogy annak a zenekarnak a menedzsmentje keresi, akit fel akarnak kérni elő zenekarnak. Úgy tűnt, vele beszél. Ahogy visszajött, egyből megkérdeztem:
• A Blood and Chocolate-sek voltak?
• Igen. Vállalják a munkát. Nyár közepe felé várnak minket kint, a próbákra meg a megbeszélésekre. Azaz megint egy ideig nem látjuk egymást.
• Kimennék veled, de a gyerekek. Ha Simone tud rájuk figyelni legalább 1 hétig, akkor a koncert előtti napokban lehet elmegyek és együtt tudunk lenni. – mondtam, mire ő megcsókolt. Scott nézett minket, aztán megszólalt:
• Apa.- mondta. Kezét a szája elé tette, és úgy küldött puszit nekem. Billel összenéztünk, nagyon nevettünk aztán átölelve összebújtunk.
• Akkor nagyon le vagy maradva, drágám. Ugyanis amíg te elvoltál, én letettem a vizsgát. Ha nem baj, akkor az autódat is kölcsönvettem pár napig… - mondtam és összekulcsolt kezekkel nekidőltem a falnak. Erre ő elhúzta a száját és összeszűkült szemmel nézett rám.
• Akkor már értem, hogy mi is történt a fényezéssel. – mondta halkan. Erre én ráharaptam az alsó ajkamra és kimentem a szobából. Elkezdtem sétálgatni a szobák között, majd benyitottam a gyerekek kis birodalmába. Rendben sorakoztak egymás mellett a plüssállatkák, a polcon dobozokban pihentek az építőkockák. Ahogy az ágyak felé nézem, egyből elfogott az érzés, hogy hiányoznak a gyerkőcök. Odaléptem Scott ágyához, kivettem a kicsi párnáját és az arcomhoz szorítottam. Éreztem azt a különleges babaillatot. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy most mit csinálhat a kis ördög Simonenél. Visszaraktam a párnát és Alice ágyához mentem, ami a fiúcska ágyával szemben volt. Eligazítottam a baldachint rajta és összehajtottam a takarót. Közben hallottam, hogy Bill megáll az ajtóban. Mosolyogva hátrafordultam. Lehajtott fejjel odasétáltam hozzá és átöleltük egymást. A mellkasára helyeztem a fejem, mire ő elkezdte simogatni a hajamat.
• Hiányoznak. – suttogtam.
• Tudom, nekem is. – mondta és kimentünk összekarolva az ajtón. Felnéztem az arcára, ő pedig mosolyogva nézett rám. Ez erőt adott és kibontottam magam az öleléséből. Kézen fogva mentünk ki az autóig, ahol kinyitotta nekem az ajtót, aztán ő is beült és elindultunk. Csöndben mentünk egy ideig-óráig, amikor elértünk az erdős szakasz elejét. Bill ekkor lassított és félreállt. Csodálkozva néztem rá. Lekapcsolta a motort, kivette a kulcsot és felém fordult. Nagyot sóhajtott és a szemembe nézett.
• Szóval. Beszélnünk kéne erről-arról. – itt megfogta a kezem. Nem értettem az egészet, de nagyon reméltem, hogy nem akar elválni. A filmekben mindig így kezdődik. Istenem, ugye nem akarod? Szemöldök- ráncolva néztem őt, miközben a kezemmel ügyködött. Forgatta, simogatta, masszírozta és a gyűrűt nézegette. Elég gyanús, remélem tényleg nem akarja. Jajj, mi lesz velem. Már a szédülés is elfogott, a szabad kezemmel a fejemet fogtam, amire ő is felfigyelt.
• Minden rendben? Olyan sápadt lettél. – közölte velem, amit én is tudtam.
• Persze, minden rendben, csak fáradt vagyok.
• Akkor talán ezt ne most beszéljük meg. Majd otthon. – próbált kibújni alóla, már fordult is a kormány felé, de megfogtam a vállát:
• Most akarom hallani, amit akartál mondani. – elég határozottan mondtam, mire ő tág szemekkel rám nézett. Oldalát a bőrülésnek döntötte és újra nagy levegőt vett, mintha valami nehéz dolgot kéne elmondania.
• Tudod, ezt nehéz volt meghoznom, de megtettem és ezután remélem csak jobb lesz. – itt újra elfogott a szédülés, már szinte tudtam, mit fog mondani. – Ajj, de nehéz kimondani. Na, szóval engedlek versenyezni. – mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Tátott szájjal néztem rá, de egy kő le is esett a szívemről, hisz megkönnyebbültem, hogy nem azt mondta, amire vártam. – Féltelek meg minden, de tudom, hogy neked így lesz a legjobb. Na, nem is szólsz hozzá?
• Öhm… köszönöm. Most ez sokkolt. – mondta és előre fordultam. Ő hangosan nevetett egyet, aztán beindította az autót. Óriási szemekkel bámultam előre. Szóval enged versenyezni. Versenyezni? Jézus, ez jó hír. Nagyon jó hír! Csak most eszméltem rá, hogy mit is jelent, hogy megengedte. A saját karrieremet tudom építgetni, saját hírnévvel és eredményekkel. Nem kell többé Bill árnyékában élnem. Végre úgy fognak ismerni, mint Nikolett Kaulitz, a szuper lovas és nem úgy, mint Frau Kaulitz, a világhírű banda énekesének felesége. Csöndben nézegettem ki az ablakon, amikor elértük a város szélét és bekerültünk a többi autó közé. Szerencsére sötétített üvegű az autó, így nem kezdett el minden tinédzser rohanni utánunk. Már kezdtem unni az egész fanharcot, hogy minél közelebb legyenek a kedvencükhöz. Pár kanyar után beértünk a klinika parkolójába. Csöndes volt, alig pár ember sétálgatott a környéken. Bill kiszállt, én is így tettem és kézen fogva elindultunk az épületbe. Beléptünk az ajtón, elmentünk a liftig, megvártuk, amíg megjön, beszálltunk és felmentünk az ötödik emeletre. Szerencsére egyből be tudtunk menni, így nem kellett várakozni. A doktor úr mosolyogva fogadott, kezet fogott velem és Billel is. Megkérdezte, hogy érzek-e valami furcsát, aztán az alapvizsgálatok és ennyi. Elköszöntük és már mentünk is haza. Ahogy beültünk az autóba, Bill felé fordultam és megfogtam a vállát.
• Figyelj, nem raknál ki a városban? Elmennék a lovas boltba, mert kéne új cuccokat venni. Vagy legalább körbenézek. – mosolyogtam rá, de észrevettem, hogy még mindig irtózik a dologtól, hogy újra veszélyes sportot fogok űzni.
• Kiraklak valahogy arrafelé, aztán majd felhívsz, hogy mikor-hol. Addig elmegyek Tomhoz. – beindította a motort és kifaroltunk a parkolóból.  Nem messze, egy bevásárlóközpont parkolójában kirakott, fogtam magamat és elindultam a belvárosba. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, sokan tolongtak a boltok kirakatai előtt. Beértem úgy 10 percen belül a bolt utcájába, már láttam messziről a lófejet a falon. Belenéztem a legközelebbi üzlet üvegébe és megigazítottam a hajam. Aztán rájöttem, hogy Jéé, ez egy zenebolt. ( nenevess, ilyenkedvemvan =) Belöktem a nehéz üvegajtót, hátra tűrtem a frufrum, visszaraktam a vállamra a táskámat és elindultam a legközelebbi polc felé. A rakás cd felé az Újdonság címke volt kirakva. Elkezdtem nézegetni őket, aztán megragadt a szemem egyen. Félig kibontott csoki volt rajta, mellette egy kéz, alattuk pedig vér. Érdekes. Kivettem a többi közül és megfordítottam. Blood and Chocolate. Még nem hallottam róluk, de érdekes a nevük és a borító, ezért úgy döntöttem, megveszem. Kotortam a táskámban a pénztárca után, közben pedig a pénztár felé mentem.
• Jaj, bocs. – mondtam, ahogy nekimentem egy lánynak, aki az újságokat nézegette.
• Nincs semmi baj. Várj, te vagy Nikolett Tóth? – kérdezte. Egyből arra gondoltam, hogy nemár, most hisztizni kezd, hogy vigyem el Billhez, ismertessem meg vele vagy éppen elküld a p*csába, mert elloptam az álom pasiját.
• Igen, én vagyok. – válaszoltam higgadtan és visszaraktam a táskámat a vállamra.
• Érdekes, hogy itt futok össze a példaképemmel és nem egy versenyen. Nadja Liecht vagyok, egy nagy rajongód. Imádtam, amit a pályán műveltél a lovakkal. – itt esett le az állam, hogy valaki még emlékszik arra a pár versenyre, amin voltam. Aztán nem is értem el igazán jó helyeket.
• Köszönöm. Aranyos vagy. Bocs, de most mennem kell. Szia. – köszöntem el és mentem a pénztár felé. Kifizettem a cd-t, elraktam és mentem az igazi úti célom felé. Odaértem a kirakat elé, egyből megláttam a gyönyörű, kézzel varrott nyeregalátéteket. Hát újra kezdődik az életem, ha mondhatom így. Belöktem a nehéz ajtót és egyből megcsapott az ismerős bőrillat. Beléptem a nyergek közé. Egyből megláttam egy csodálatos ugrónyerget, amilyet mindig is akartam még otthon. De akkor még nem volt meg a keretem rá, szerencsére ma már ezzel nincs baj. Gyönyörűen kidolgozott és kipárnázott szárnyak, minőségi bőr és egyéb extrák. Aztán arra gondoltam, hogy először vissza kell rázódnom a lovaglásba, aztán vehetek ilyen dolgokat magamnak. Szív fájdítva ott hagytam azt a csodát és elindultam a kötőfékek felé. Egypár úgyis kellett otthonra, mert vagy szétszabdalták a karámban, vagy már régiek, és ettől jöttek szét. Uram atyám, hány ló is van? Úgy tetszés alapján levettem 6 darabot és vittem kifizetni őket. A pultnál újságok is voltak, olyanok, amiket meg szoktam venni, így most így megvettem őket. Az üzlet előtt felhívtam Billt, hogy megvagyok, akár ide is ruccanhat értem, de akár haza is sétálok, ha éppen valami más dolga van. Hát, ki tudtam volna találni, más dolga van, pontosan Tomnál van és beszélgetnek. Azt mondta, hogy marad még kb. fél órát, ha gondolom, menjek oda hozzá. Most éppen semmi kedvem nem volt jó pofizni és dumálgatni, így elindultam hazafelé. Meseszép idő volt, így nem is bántam meg azt az egy órát, ami alatt hazaértem. Ahogy befordultam a ház elé, láttam, hogy Bill autója már itthon van, a lovak pedig a legelőn futkosnak. Mosolyogva beléptem az ajtón, a szatyrokat ledobáltam a konyhaasztalra és elővettem a cd-t.
• Édesem, megjöttem! – kiabáltam, de semmi válasz nem jött. Kiléptem a hátsó ajtón, amikor is megláttam Billt, ahogy próbálja felszerelni Legendát, azt a lovat, amit tőle kaptam születésnapomra. Nagyot kellett nevetnem azon, ahogy a hevedert akarta meghúzni.
• Ne úgy! Felfelé, úgy, mintha fel akarnád lökni a lovat. – mondtam, odaléptem elé, ellöktem onnan és megcsináltam helyette. – Na, látod, így egyből meg is van. Na, bal láb kengyelbe, nyeregbe kapaszkodj és hop. – mondtam, miközben fellöktem a nyeregbe. Szinte gondolkodni sem volt ideje, mert fenn is volt és már adtam is neki a következő parancsot. Kezébe adtam a szárakat, megigazítottam a kengyeleket, aztán egy tasli Legenda fenekére és Bill már a homok összetételét elemezte. Számat eltakarva kuncogtam azon, ahogy megpróbált a hátára fordulni. Odaléptem hozzá, felé hajoltam.
• Egyben vagy, vagy hozzak vasvillát, hogy összeszedjelek? – nevettem az arcába. Aztán ahogy megláttam a fájdalmas arckifejezést a képén, nekem is lelohadt a mosoly a számról. – Várj meg itt, lenyergelem a lovat, aztán segítek. Addig maradj nyugton. – mondtam neki és elfutottam Legendáért. Lekaptam a nyerget a hátáról, kihúztam a zablát a szájából és leemeltem a kantárt a fejéről. Beszaladtam ezekkel az istállóba, leszórtam őket a szalmabálák tetejére és mentem is vissza Billhez. A hátán feküdt, jobb kezét a mellkasán tartva nyögdécselt. Odaléptem a fejéhez, leguggoltam mellé.
• Na, mid fáj? Mi van, megijesztesz.
• Az fáj, hogy ilyen bunkón elbántál velem egyből. Adhattál volna egy esélyt. – mondta és megpróbálta felemelni a fejét, hogy megpusziljon, de egy au kíséretében rájött, hogy ez nem jó ötlet.
• Várj, segítek felállni, aztán bemegyünk és elfekszel az ágyon. Szigorúan pihenni fogsz. – mondtam neki parancsolóan és felhúztam a földről. Kicsit bicegett, kicsit zihált, de azon kívül nem volt semmi különösebb baja. Nagy nehezen felértünk a hálóba, ahol egyből eldőlt az ágyon és el is aludt. Mellette ültem, vagy 20 percet, néztem, hogy, minden rendben van-e. Átöltöztem és kimentem a lovakhoz egy kicsit.

*

1 hét múlva Bill teljesen elfeledkezett a kis szerencsétlenségéről, újra lóra szállt és próbált rájönni, hogy mi a fene vesz engem rá erre a veszélyes sportra. A gyerekek is hazajöttek, újra teli van élettel a ház. Simone naponta átjárt segíteni a házimunkában. Nagyon rendes volt tőle ez. Egy keddi nap épp a nappaliban legoztunk, amikor Bill hazajött a stúdióból.

• Szia drágám. Milyen napod volt? – kérdeztem egy puszi kíséretében.
• Szia picim. Elég hajtós volt, de megvagyunk azzal, amit terveztünk. Itthon minden rendben volt? – kérdezte, ahogy levette a cipőjét, már rohant is a gyerekekhez, mindegyiknek puszi az arcára és leült melléjük.
• Persze, minden rendben volt. Scott már gügyögött valami apu félét. – válaszoltam és én is visszaültem a körükbe. Scott simán egymás fölé rakta a kockákat, míg Alice próbált valamiféle falat csinálni. Bill elkezdett építeni egy házikót, én pedig figyeltem őket. Pár percen belül Bill telója kezdett el csörögni, így megszakította ezt a szép családi idillt. Nagyon sóhajtva állt fel és vonult el a konyha másik sarkába, én pedig kiegyenesedve figyeltem, hogy vajon miről beszélget. Nagyon reménykedtem, hogy annak a zenekarnak a menedzsmentje keresi, akit fel akarnak kérni elő zenekarnak. Úgy tűnt, vele beszél. Ahogy visszajött, egyből megkérdeztem:
• A Blood and Chocolate-sek voltak?
• Igen. Vállalják a munkát. Nyár közepe felé várnak minket kint, a próbákra meg a megbeszélésekre. Azaz megint egy ideig nem látjuk egymást.
• Kimennék veled, de a gyerekek. Ha Simone tud rájuk figyelni legalább 1 hétig, akkor a koncert előtti napokban lehet elmegyek és együtt tudunk lenni. – mondtam, mire ő megcsókolt. Scott nézett minket, aztán megszólalt:
• Apa.- mondta. Kezét a szája elé tette, és úgy küldött puszit nekem. Billel összenéztünk, nagyon nevettünk aztán átölelve egymást összebújtunk.