Az elmebeteg 1.
(Csak erős idegzetűeknek ajánlott! De tényleg...)

-          A jó édes anyádba! – üvöltöttem rá, majd kezeimet a hátam mögé emeltem, meglendítettem és utoljára lecsaptam a súlyos baseballütővel a mozdulatlan testre. Újabb adag vér serkent ki nyitott száján, hallottam, ahogy a bordái még több helyen elrepednek, éreztem, ahogy a puha szövet besüpped a nehéz súly alatt. Lihegve álltam a hulla előtt, jobb kezemben lógott a véres szerszám, amivel megöltem Őt. Azt a férfit, aki megkeserítette az életemet. Elhagyott… elhagyott egy szajháért! Csak mert ő nőiesebb volt, na és persze az ágyban is jobban teljesített.

-          Megérdemelted, te rohadék! – suttogtam és felé köptem. Önelégült mosoly ült ki az arcomra, ahogy végignéztem rajta. Árnyéka sem volt önmagának, izmos teste a fal tövében feküdt, összegörnyedve és összetörve, fejét patakokban festette vörösre a vére, fekete pamutpólója a ragacsos nedvtől a mellkasára tapadt. Tegnap még macsó mosolyával fordult felém és próbálta elhitetni, hogy én vagyok az ő kis tündérkéje, a hercegnője, az egyetlen az életében. Hirtelen elkapott a szédülés, a gyomrom diónyira ment össze és megjelent az első könnycsepp is a szemem sarkában.

-          Nem! Nem sírhatok egy ilyen mocsok miatt! – kiáltottam. Az ütő kiesett a kezemből még egyszer visszapattant a parkettáról, majd pár métert gurulva megállt. Mozdulatlan, mint az egykori Casanova. Lassan guggoltam le, kezeimet a szemeim elé kaptam és próbáltam visszafordítani az időt. Megöltem. Elvettem az életét. Őrült vagyok! Tisztán emlékeztem mindenre, amit vele tettem.

Becsöngettem, ő pedig egy szál farmerban jött ajtót nyitni. Mint mindig, most is egyből kockás hasfalát néztem meg először, majd az óceán kék szemeit, amelyek mint vasláncok, úgy tartottak fogva.

-          Gyere, Aya! – vigyorgott rám és jobban kitárta az ajtót, hogy beférjek. Nyakán keresztbe fontam a kezeimet és szájon pusziltam, akkor még azt hittem, hogy ő az igazi, a szőke herceg. – Gyorsan felfutok egy pólóért és jövök is – közölte és már el is tűnt előlem. A takaros, aprócska konyhába mentem, ahol a pulton félig elfogyasztott pizza fetrengett a dobozában.

-          Jared – hallottam egy ismeretlen hangot, mire meglepetten fordultam hátra. Épp akkor lépett be a szobába egy fekete fehérneműben feszítő, modellalkatú, szőke hajú barbie baba. – Oo, bocsi. Jaredet nem láttad valahol? – kérdezte nyávogva, miközben hosszú hajának alját csavargatta.

-          Mit keresel te itt? – förmedtem rá. A kezeim ökölbe szorultak, érezte, hogy dúl bennem a düh. Mit keresne itt egy r*banc fehérneműben, ha nem éppen szexeltek? Egyértelmű a válasz. Megcsalt.

-          Én… csak… nyugi! Összeszedem a ruháimat és… megyek is – suttogta, miközben védekezően maga elé tartotta a karjait és pár lépést hátrált.

-          Ajánlom is, hogy eltűnj! – felkapta magára a pólóját, majd belebújt a nadrágjába, kifelé menet pedig felhúzta a tornacipőjét is. – Soha többé ne gyere ide! – szóltam utána az ajtóból, mikor ő már az utca közepén járt. Teljes erőmből csaptam be a tömör faajtót, a homlokomat neki támasztottam és idegesen tűrtem fel fekete és türkiz színben játszó hajamat a tarkómról.

-          Aya, minden rendben? – lépett mögém Jared, erős karival maga felé fordított.

-          Mit képzelsz?! – löktem el magamtól és elé köptem. – Ki volt ez a kis plázacica? – láttam az arcán, hogy először elképed, majd szégyenében vörösödik, végül ijedten fehéredett el. – Szóval?

-          Hawks, nem csaltalak me…

-          Meg se próbálj hazudni! – mérgesen trappoltam be a konyhába, rátámaszkodtam a pultra és levegő után kapkodtam. Hát ilyen az ébredés egy csodálatos álomból? Vajon mióta csinálja ezt? Lefogadom, hogy kezdetek óta volt neki alkalmi partnere. Hogy lehettem ennyire vak, ennyire szerelmes?

-          Aya... – megérintette a vállamat, mire dühödten felkaptam a lehető legközelebb eső tárgyat. Egy kenyérszelő kést. Nem gondolkodtam, hirtelen fordultam meg, vitt a lendület, a kezem éppen a torka magasságában suhant el. Szemei elkerekedtek, remegve kapott a nyakához, melyből már sűrűn szőtt lepelként csorgott édes vére. Elégedett mosoly terült el arcomon, vállánál fogva egy jól célzott ütéssel a földre fektettem.

-          Utállak, hallod! Hittem neked, azt hittem, hogy én vagyok a te kis Rapunzeled és te megmentesz. Csalódtam benne, Jared Miller. – Leguggoltam mellé és finoman megsimogattam a férfias, markáns arcélét. – Kérj bocsánatot! – halkan és érthetetlenül hörgött, kezével erőtlenül a farzsebe felé nyúlt, hogy kivegye a telefonját. – Nem, nem fogsz mentőt hívni. De én sem. Szenvedj úgy, mint én. – felálltam, hosszú, könnyed léptekkel megkerültem. Az ajtó mögött lapult a baseball cucca, amit hihetetlenül féltett, nekem sem engedte meg, hogy akár egy ujjal hozzáérjek. Hallottam, ahogy hangosan felsóhajtott és öklével a padlót verte.

-          Szóval, Jared. Tudod, minden mese úgy végződik, hogy „Boldogan élek, míg meg nem haltak”, de a miénk valahogy így fog befejeződni: „Máig is élnek, ma meg nem haltak.”. Sokkal egyedibb, nem gondolod?

-          Aya… - formálta a nevemet ajkaival, hangja már nem volt. Újabb adag vér spriccelt ki nyakából, teste megfeszült, majd görcsösen kezdett rángatózni.

-          Fogd be! – először sújtottam le a nehéz fával, mire szinte felsikoltott. A második csapás már a fejét érte, mire elájult és mozdulatlanul feküdt előttem. Innentől nem lehetett megálljt parancsolni nekem, fekete köd telepedett az agyamra, egy hang pedig azt suttogta, hogy „Gyilkolj!”