Fekete árny

A hűvös őszi éjszakában csak pár élőlény indult el útjára, ide tartozott az a sötét árny is, ami az avarban lapulva kémlelte környezetét élelem után. Borostyán színű szemei a hold ezüstös fényében meg-megcsillantak, hátán a hosszú, ébenfekete szőr gyengéden lengett a friss szellőben. Idegesen lihegett, teste remegett az adrenalintól, minden egyes apró zajra körbekémlelt. Hosszú, rózsaszín nyelvével körbenyalta ajkait, már szinte a szájában érezte a vacsora húsának finom ízét. Újabb hangok érkeztek közvetlenül elölről, tág pupillákkal kereste a sötétben a forrását. Izmos testét kiegyenesítette, mire felfedezte az előtte álló sutát, mely a nedves faleveleket bökdöste el orrával a csöppnyi élelmet adó fűről. A vadász mellső mancsait előre nyújtva pár centiméterrel közelebb került a tisztáson legelő őzhöz, puhán párnázott talpai hangtalanul léptek rá az elszáradt falevelekre. Mellkasán a hófehér fedőszőr a zivatar áztatta földtől sáros lett, máskor macska módjára takarította magát, de akkor nem is foglalkozott vele, tudta, lesz ennél piszkosabb is gyönyörű bundája. Minden egyes lépésénél megfeszültek az izmai, agyában már az járt, hogy hol fogja meg a vadat, miként öli meg és milyen lehet a húsa. Ahogy kiért a védelmet jelképező bozótból, jobban a fűre lapult, szinte kúszva közeledett, pupillái kitágultak, le sem vette pillantását az állatról. Már csak pár méter volt köztük, már csak pár másodperc és vér fog keveredni a sárral. Az őz mit sem sejtve legelte tovább a száradt fűcsomót, háttal állt a végzetének, így nem tudhatta, hogy talán ez az utolsó vacsora számára, ám belőle valaki hamarosan jól fog lakni. A kutya már elkezdte kiegyenesíteni lábait, szaporázta lépteit, de még így is hangtalanul suhant végig a tiszta területen. Ahogy áldozata mögé ért, hátát meggördítette, ajkát felhúzta és megmutatta a lusta holdfénynek porcelánfehér szemfogait. Enyhe szellő futott végig testén, az őz kecsesen rázta meg fejét, akkor viszont meghallotta a másik hangos lihegését, mire rémülten hátra pillantott, ám már nem menekülhetett. A sötét lény vadul a lábára akaszkodott, éles fogaival erősen tartotta a vékony végtagot, amin a bőr egyből fel is szakadt szája szorításától. Végre megérezte a hőn imádott ízt, újra vérhez jutott. Innen már nincs vissza út, senki és semmi sem állíthatta meg a gyilkolásban. Szegény patás már csak körbe-körbe tudott forogni, próbálta úgy lerázni magáról támadóját. Nekirontott egy közeli fának is, majd hátrarúgott. A kutya fájdalmasan felvonyított, kiengedte fogai közül a lábat. Adrenalinnal teli teste a fa törzse mellett feküdt rezzenéstelenül, így az őz akadálytalanul elrohanhatott. Ám nem volt figyelmes az sem, nem vette észre, hogy a kutya a testét megrázva felállt és sántítva bár, de utána rontott. Szélsebesen szelte a két test a levegőt, ahogy egymást kergették át az erdőn. A csönd megtört, immár faágak recsegését, paták zaját és őrült lihegést lehetett hallani. Egy bagoly huhogva szállt alá a fa ágáról, ahogy vadlesését megzavarta a két állat. Az őz már fáradt a hosszú loholásban, köztük a távolság minden másodpercben megfogyatkozott. Újra megcsillant a kutya fehér foga, majd egy dühödt, utálattal teli morgás tört fel torkából. Ahogy vágtája közben a mellső és a hátsó lábai összeértek, felkészült az elrugaszkodásra, hátsó lábait erősen megvetette a nedves erdei földön, s mint a rugó, kilőtte magát a csillagos ég felé. Vad tekintetét végig a célponton tartotta. A marját fogja elkapni. Első lábait egyenesen kifeszítette, hogy az esetleges rossz fogásnál még meg tudjon kapaszkodni. Szája újra megérezte a friss, zsenge és fiatal húst. Az őz kitágult szemekkel próbálta lerázni magáról a másikat, neki fordult pár vaskosabb törzsű fának is, de még ez sem tántorította el a szörnyet. Minden egyes mozdulatára erősebben érezte a szúró fájdalmat hátán. A kutya hátsó lábaival elrugaszkodott és így próbálta kibillenteni egyensúlyából áldozatát. Az megremegett, térdre rogyott, de nem hagyta magát átadni az ördögnek, kapálózni kezdett, hátha ezzel távol tarthatja magától, a fekete démon viszont nem engedett szorításából, tépni kezdte a feszes bőrt. Érezte, ahogy enged a fedőszövet a testen, megrántotta a fejét, amivel szabaddá vált a vöröslő hús. Az őz utoljára rémülten felkapta fejét, mire a kutya a nyakába mart és azt marcangolta tovább. Vad morgások közepette, véres pofával végzett áldozatával. Megérezte, hogy a nyúlánk test elernyed, a szívverése leáll, a lélek távozik a túlvilágra. Még egy lény, amelyet ő segítet át a Pokolba. Meddig folytatja még az öldöklést? Pár másodpercig a prédája élettelen testét figyelte, azt követően felnézett a kegyelmet adó holdra, amely most is segítette a vadászatban, majd hangos, csataüvöltésre hasonlító vonyításba kezdett. Az erdő éjszakai lakói ebből a hangból tudták meg, hogy újra távozott valaki közülük. A kutya a mancsát az őz hasára fektette, rövid gondolkodás után belehajolt a húsba és rágni kezdte azt. Fekete-fehér bundája immár sártól és vértől volt szennyezett, pofáján a habzó nyál és a vér elegye folyt végig, amikor felnézett az égre. Hosszasan elidőzött annak nézésével, majd álló helyében megfordult és elrohant. Éhségét már csillapította az a pár falat, amit evett, gyilkos vágyait pedig kiélhette újra. Világos barna szemei immár nyugodtan meredtek a távolba futás közben. Teste egyszer összeugrott, majd hihetetlenül hosszúra nyúlt. Ahogy beért a fák árnyékába, ahova még a hold ezüstös fénye sem férkőzött be, teste hirtelen elkezdett forrongani, fekete köddé alakult, csak szemeinek aranyos csillogása maradt meg a füstszerű anyagban, ami az ég felé tartott. Egy újabb rugaszkodás után már csak az őz szétmarcangolt teteme tudatta, hogy itt járt egy veszedelmes gyilkos.

*a kép forrása: http://bystarrlight.deviantart.com/