Csak potyogtak a könnyeim, csatakossá téve Bill csupasz kezét és pólóját. A hátamat és a tarkómat simogatta gyengéden, én még inkább magamhoz húztam és a mellkasába fúrtam a fejem. Heni visszatért tálcával a kezében, amelyen 3 pohár narancslevet egyensúlyozott. Ahogy meglátott, leült mellénk és ő is a hátamat kezdte el simogatni.
- Miért sír?- kérdezte Billtől halkan.
- Aputokról kérdeztem. Sajnálom, nem tudtam. – mentegetőzött.
- Semmi baj. Csak tudod ő inkább apás volt, néha még munkába is elment vele kiskorában. Szörnyen érintette a halála. – vörösre sírt szemekkel Henire néztem, Bill pedig rám.
- Beszéljünk másról, kérlek. – suttogtam. Hajamat hátratűrte a fülem mögé, a szemeimet letöröltem egy papírzsepivel. Bill is eltávolodott tőlem, visszaült a helyére.
- Na, akkor amiért jöttünk. Alig tudok valamit erről a klipforgatásról. – tért rá Heni. Bill fészkelődött a helyén, aztán elült és elkezdte mondanivalóját:
- Nos, a forgatás Gorinseeben lesz, a tó mellett egy kis birtokon. Nagyon hangulatos hely, közel van a vízhez.
- És miről szólna a videó? – kérdezett rá Heni, én addig az ujjaimat tördeltem és az ablakon kifelé nézegettem. Mintha lekötné a figyelmemet az, hogy a madáretetőre szálló verebeket vizslatom.
- Szakítós klip lenne, a fiú megátkozza a lányt, de a végén rájönnek, hogy mégsem tudnak egymás nélkül élni. Röviden, tömören ennyi, a többit én is csak este tudom meg. – megvakarta a tarkóját. – Jah, és jó lenne, ha ma este már ott lennétek ti is, mert holnap hajnalban kezdenénk a közös felvételeket. Mi már este felvesszük a zenekari részeket, de mint mondtam, holnapra nektek is ott kéne lennetek.
- Sötétedés előtt elindulunk. – jelentettem ki, felálltam a helyemről, elvettem egy poharat és felmentem a szobába. Bal kezemben fogtam a poharat, néha beleittam, jobb kezemmel pedig kihúztam a szekrény mögül egy utazótáskát. Visszamentem a lépcső tetejére.
- Bill, itt vagy még? – kiabáltam le. Röpke csönd, aztán jött a válasz.
- Igen.
- Figyi, mennyi ideig tartana a forgatás? Mármint hány nap? Mert akkor úgy pakolok be. – nekitámaszkodtam a korlátnak és próbáltam benézni a nappaliba, de pont a kanapé elejét láttam, azt a részt, ahol Bill ült, azt nem.
- Úgy 1 hét. – jött a válasz, majd visszamásztam a szobába és bepakoltam.

*

Rosen patkóinak csengése visszhangzott az üres istállófolyosón. Ott álltam az ajtónak támaszkodva, amíg Peter kivezette az utánfutóig, majd Heni átvette és benn kikötötte. A lovászfiú odajött mellém.
- Aztán vigyázz magadra. Már így is elég sok ez a kényszerpihenő, túl sok versenyt kell kihagynod. – kezét a vállamra helyezte, én pedig sziszegve elcsúsztam előle. (heh, mint egy kígyó. xD )
- Vigyázok, nyugi. A háziversenyről nem akarok lemaradni. Semmi pénzért ki nem hagynám, ahogy Odinon lovagolsz nyúljelmezben. - elnevettem magam. Tavalyi háziversenyen Odinon, a izlandi pónin lovagolt nyúljelmezben, úgy ugrattak és úgy mentek végig az egész falun. Vicces látvány volt, ahogy ez a magas férfi rózsaszín szőrös jelmezben pattog a kicsivel több, mint egy méteres pónin.
- Most jobbat találtam ki. – vigyorgott rám, háton veregetett és kisétáltunk a kocsihoz. Beültem az anyósülésre, Peter becsukta az ajtót. Henitől is elköszönt, majd ő is beült és lassan kigördültünk a murvás úton. A keskeny falusi úton egyedül autóztunk, mondjuk így, estefelé nem is furcsa. Csöndesen ültünk egymás mellett.
- Nik, megkeresnél nekem egy CD-t? Kesztyűtartóban lesz. – nem is fordult felém, csak az utat nézte. Kinyitottam a kis rekeszt, elővettem az összes CD-t és egymás alá pakolgatva végignéztem és olvastam neki a címeket. – Biztos nincs benn még egy? Pont azt az egyet nem olvastad.
- Milyen a borító? – kérdeztem, miközben könyékig benyúltam.
- Szürkés-ezüstös, Zimmer 483 a címe. – ahogy kimondta, lassan kihúztam a kezem a tartóból és felé fordultam.
- Az nálam van. Pillanat. – lehajoltam a táskámért, ami a lábamnál foglalt helyet és belenyúltam a külső kis zsebébe. – Meg is van. Ez az? – fordítottam felé az előlapját, mire ő elmosolyodott.
- Ez. Tudod, hogy kik ők?
- Jaj, ne nézz hülyének. Tudod, van internet, beírtam Bill nevét és utána olvastam a munkájának. – nyújtottam ki a nyelvem rá.
- Jól van, bocsi csajszi. Berakod, vagy mire vársz? – nevetett egyet és bal kezével eltűrte a haját a szeme elől. Kinyitottam a tokot, egy szép mozdulattal később már benn is volt a lemez a lejátszóban. Bekapcsoltam, mire egyből elindult az első szám. – Szerinted melyik lesz a te számod? – kérdezte, miután vége lett az elsőnek.
- Nem tudom, bár sejtésem van. Talán a kilences. – húzogattam a számat, aztán átkapcsoltam az általam említett zenére.
- Nach dir kommt nichts. Jó választás, szerintem is ez az. Amit Bill elmondott, abból ezt szűrtem le. – csöndben maradtunk a szám alatt, utána meg arról beszélgettünk, hogy milyen lehet majd a forgatás. Lassacskán a berlini utakat is magunk mögött hagytuk.
- Nem állunk meg egy kicsit? Megnézném Rosent. – fordultam újra felé.
- A következő pihenőhelyen megállok. – közölte egyszerűen és újra csak az útra összpontosított. Kiértünk a külvárosból is, egy erdőn mentünk keresztül, amikor Heni indexelni kezdett és lefordult egy kavicsos kamionpihenő helyre. Kicsatoltam magam és a lószállító oldalához mentem. Kilakatoltam a szénaajtót és benéztem Rosenhez. Fejét lehajtva, ajkát kibiggyesztve aludt. Heni is kiszállt. – Eszünk egy szendvicset? Mire odaérünk, én már csak aludni akarok.
- Benne vagyok. – mosolyogtam rá, mire a kezembe nyomott egy szalvétába csomagolt sonkás szendvicset. Leültünk az utánfutó kerekeinek dobozára és a szúnyogokat hessegetve elfogyasztottuk a késői vacsoránkat. – Körülbelül mennyi időt megyünk még? – nem válaszolt egyből, harapott még egy falatot, kézfejével letörölte a majonézt a szájáról és úgy fordult hozzám.
- Ha jól számolom, van még úgy fél óra út előttünk. Pár kisebb falun kell keresztül mennünk, aztán ott leszünk. Ha gondolod, küldj neki SMS-t, hogy mikor érkezünk. – előkapta a saját telefonját és a kezembe nyomta. –Nyugodtan használd az enyémet, pár hónapja feltöltöttem, de nem beszélek annyit, hogy a lejárásig lefogyjon. – beléptem a menübe és bepötyögtem egy rövidke üzenetet.
„ Negyed tíz körül érkezünk. Ne számítsatok sok energiára tőlünk, már így is majdnem elaludtunk kajaszünet közben. :) „
Elküldtem neki, visszaadtam a telefont Heninek, aztán már indultunk is tovább az utunkon. Az út vége felé Heni berakott egy komolyzenei CD-t, amitől engem kirázott a hideg.
- Kapcsold már ki könyörgöm, vagy most azonnal kiugrok az ablakon. Jobb esetben csak elalszok. – vágtam neki egy pofát, mire kinyomta a lejátszót.
- Hogy te mennyire el tudod rontani az ember kedvét.
- Ne mond, hogy neked tetszik?!
- Nem mondom, de most ehhez van kedvem. – meghúzta a vállát.
- Oké, visszakapcsolom. Majd ébressz fel, ha odaértünk. – bekapcsoltam és újra megszólalt a hegedű a hangszórókban. Oldalam fordultam, fejemet a biztonsági övnek döntöttem és behunytam a szemem. Heni ébresztett fel. Már nem szólt a rádióból semmiféle zene, teljesen csönd honolt az autóban.
- Hahó, ébredj, pár perc és ott vagyunk. – megdörzsöltem a szemeimet és kinéztem az első ablakon. Csak sötétség, az út mellett sorba óriási, az égig nyújtózkodó fenyőfák álltak. Heni lassított, aztán befordult jobbra. Itt is folytatódtak a fenyők, de az út vége felé már lámpák fénye világított, néhány sötét sziluettet is észrevettem.
- Jó helyen vagyunk szerinted? – suttogtam magam elé.
- A GPS ide vezetett. És tudod, számomra ez a kütyü szent. – nevetett fel. Hogy van még ereje nevetni? Lehúzódott az út jobb oldalára, leállította a motort és kezeit összecsapva felém fordult: - Kezdődik az életünk legnagyobb kalandja. Na, átlépjük a kaput?