Totgeliebt

Itt állok, több tízezer embert mozgatok és énekeltetem velük az egyik dalomat. Kéne több ennél egy zenésznek? Bill Kaulitz szinte eksztázisban énekelte a refrént, miközben kifutott a színpad elejére, a közönsége közé. Emelt hangulattal végignézett a fiatal lányok arcán, majd egyen megállapodott. Hát ő az. Aztán elsötétült a kép előtte…

A férfi fáradtan ült fel hotelszobájának ágyában. Megdörzsölte a szemét és egy mozdulattal a haját is hátra csapta. Bal kezével maga mellett kezdett el kutakodni, majd arra fordult. Hogy is gondoltam, hisz ő otthon maradt. Nagyot sóhajtva lerántotta vékony lábairól a takarót és elcsoszogott a szoba közepén álló dohányzóasztalig. Felvette telefonját, egy doboz cigarettát és az asztal mellett lévő fotelről a köntösét. Magára öltötte, a mobilt a zsebébe csúsztatta és kilépett az erkélyre. Nagyot szippantott a friss levegőből és végignézett az immár esti fényében viruló Hamburgon. Mintha otthon lenne. De mégsem. Hiányzik egy valaki mellőle. Egy olyan valaki, aki támogatta, felvidította és fogta a kezét minden esetben. Kibontotta a kis dobozt, két ujjal belenyúlt, kivette az öngyújtóját és egy szálat. Ha megtudná, hogy cigizek. Szájához emelte és meggyújtotta. Mélyeket szívott a nikotinos élvezetből. Minden egyes szippantásnál tudta, hogy rosszat tesz, de neki most erre volt szüksége. Vállával nekidőlt a falnak és úgy nézte az eget. Hüvős szellő ébresztette fel álmodozásából, mire összehúzta magán a vékony köntöst. Elnyomta a cigarettáját és visszalépett a szobába. Vajon alszik? Hogy érzi magát? Hiányzok neki? Mikor jön el az idő? Ezek a kérdések jártak a fejében, mikor visszafeküdt az ágyába.

Másnap reggel szinte kipattantak a szemei. Első mozdulatával megbizonyosodott arról, hogy egyedül fekszik az ágyban. Lemondóan megrázta a fejét, mire kosza fürtjei repkedni kezdtek. Lassan kiszállt és a fürdőbe indult. A média által megismert arcát vette fel. Vastag, fekete sminket kent fel a szemei köré, haját wax segítségével hátra fésülte. Felöltözött, majd az éjjeli szekrényéről felkapta a napszemüvegét és kiszáguldott a szobájából. Reggeli nélkül indította a napját, egyből elindult az interjú helyszínére. Már hozzászokott, hogy a hotel előtt lányok csapatai várják. Mint aki észre se vette őket, ment tovább az autó felé. Hamburg ezen a reggelen kegyes volt vele. Nem lassították útját dugók, balesetek vagy egyéb szinte mindennapos dolgok. A kocsi motorját leállította az épület parkolójában. Párszor megforgatta ujjai között a kulcsot, majd zsebre dugta. Kiszállt, maga után egyből becsapta az ajtót és hosszú léptekkel elindult a kapu felé. A recepción a hölgy közölte vele a szoba számát. Belépett a liftbe. Szomorúan nekidőlt a felvonó falának, kezeit a zsebébe helyezte és úgy próbálta kiüríteni az agyát. De valahogy nem ment neki. Mikor hív már? Úgy volt, hogy már tegnap megjön. Jobb sarkával elkezdte a falat rugdosni. Nagyon remélem, hogy semmi baja nincs. Kinyílt a nehéz vasajtó és ezzel együtt egy hosszú folyosó. Könnyeden ellebbent a szobáig, ahol már várták. Kezet fogott mindenkivel, levette a napszemüvegét és egyből leült a már kamera elé készített fotelbe. Hanyagul összekócolta a haját és sóhajtott. Tudta, hogy most el kell mondania. Telefonját kirakta a fotel karfájára és végig azt forgatta. Aztán a nő rátért arra a témára, amitől kicsit még Bill félt.

-          És hogy állsz a nőkkel? – kérdezte cinkos mosollyal az arcán a nő. Kaulitz kényelmetlenül mocorogni kezdett a helyén, majd kihúzta magát, már éppen megszólalt volna, amikor a telefonja rezegni kezdett. Mindenki rá nézett. Szíve hevesebben kezdett verni, érezte, hogy a lábából kimegy minden erő. Lassan a kijelző felé fordult. A várt név jelent meg rajta. Fehér arcába lassan visszaözönlött a vér.

-          Bocs, ezt most muszáj lesz. – mondta és oldalra fordult. Lassan a füléhez emelte a készüléket. – Szia drágám. – köszönt bele vidám hangon. A szobában összegyűlt emberek mit sem értően összenéztek és a vállukat húzogatták. A kamerán viszont még mindig villogott a piros fény. Bill arca hirtelen újra elfehéredett. Hirtelen felállt és fel-le kezdett sétálgatni. Amikor letette a telefont, egy mosolyt eresztett el az újságíró felé. – Bocs, szül a feleségem. Mennem kell. – Vidáman felkapta a napszemüvegét és rohant ki a szobából. Mindenkit letaglózott az, amit előbb hallottak. Billt nem érdekelte, hogy elmondta a titkukat, ő most minél hamarabb ott akart lenni, a felesége karjaiban. Lihegve lefékezett a liftek előtt. Sorra végig nyomta az összes hívógombját. Lábaival dobogott, aztán egy legyintés kíséretében a lépcsők felé futott. Rohant, néha négy lépcsőfokot ugorva folytatta útját. Egy kanyarban pont, hogy ki tudott kerülni egy kisebb csoport öltönyös férfit, akik tágra nyílt szemekkel a fiú után néztek. Haja összekuszálódva lobogott utána minden egyes lépésnél. Mázlinak tartotta, hogy ma nem a magas sarkú csizmáját vette fel, abban nem tudna így rohanni. Ahogy leért a recepcióhoz, hangosan elköszönt és rohant tovább az autójához. A pult mögött ülő idősebb hölgy halkan megjegyezte, hogy ő mindig is tudta, valami nincs rendben ezzel a gyerekkel. Bill, ahogy az autója mellé ért, mélyen a zsebébe nyúlt a slusszkulcsért. Kinyitotta az ajtót, bevágódott és már farolt is ki a kicsiny parkolóból. Pontosan tudta, hova kell mennie és azt is tudta, hogy viszonylag hosszú út áll előtte. Kicsivel több, mint 2 és fél órát kell vezetnie. Még pont hogy csak betartva a sebességkorlátozást vezetett. Nem lesz semmi baj, Tom ott van vele. Nyugtatta magát. Vezetés közben a kormány bőr huzatán pattogtatta az ujjait. Élesen kikanyarodott egy kisebb utcából egy forgalmasba, majd egyből a fékre kellett taposnia. Ezek összeesküdtek ellenem! Dörmögte, ahogy meglátta az előtte álló autósávot. Rázta a fejét és a lábait , néha még a dudára is rátenyerelt, amit a többi autós vagy viszonzott, vagy az ablakon az öklüket mutogatták ki. Úgy negyed órán belül végre át tudott verekedni a dugón és szabad útja volt az autópálya felé.

Eközben a szülészeti osztályon.

-          Tom, értsd meg, én nem akarom nélküle megszülni a gyerekemet. – szorította meg egy fiatal lány a sógora kezét, miközben tolókocsival vitték át a szülőszobába.

-          Odett, ide figyelj. Mint a szülésnél segédkező orvosod, és mint legjobb barátnőd mondom, sietnünk kell. A méhszáj nem nyílt ki olyan mértékben, hogy a baba szabadon kijöhessen, ő viszont már készülődik kifelé. Mesterségesen kell elindítanunk a szülést, mert gondolom, te se szeretnéd, hogy a baba megfulladjon. – mondta a kocsit toló idősebb nő. Tom idegesen próbálta a tempóját felvenni. Iszonyat gyors ez a nő. Hogy bírja? Kinyílt előttük egy nagy, két oldalas ajtó, majd egy kisebb, zöld szobába léptek be. Tom megállt az ajtó előtt.

-          Tom, nem akarok egyedül lenni. – mondta fájdalmasan a lány. Szemei felteltek könnyel, ahogy a hasát simogatta. Az afró fonatos férfi lassan belépett a terembe, ahol egyből a kezébe nyomtak egy köpenyt. Magára kapta és segített a lánynak felmászni az ágyra. A feje mellett állt, simogatta hosszú, sötétszőke göndör fürtjeit. – Áááá, bűn rossz! – kiáltott fel Odett egy újabb tolófájásnál. Erősen megszorította a fiú kezét, annak az ujjai egy pillanatra el is fehéredtek.

-          Kérlek, most ülj fel. Kapsz egy adag fájdalomcsillapítót, utána pedig beadom a szert is. – mondta az orvosa, háttal neki. Épp egy közepes adag fájdalomcsillapítót szívott fel a fecskendőbe. A lány Tom segítségével felült az ágyon, két kezét a másik két kezébe helyezte. Fejét lehajtotta. Érezte, ahogy két ujj masszírozza a gerince mentén. Szinte csodatevő volt az a pár pillanat. Aztán egy kisebb szúrást érzett a csigolyái között. Szemöldökét felrántotta, körmeit pedig a férje testvérének a kezébe mélyesztette. Az nagyot szisszenve elnézett az ajtó felé. Mikor jön már meg? A fiatal nő kihúzta magát az ágyon ülve, majd megkapta a második injekciót is. Lassan visszafeküdt a párnájára. Üveges, könnyes szemekkel nézte a fiú arcát. Az pedig a homlokát simogatta és bátorítóan mosolygott rá.

-          Hol van már? Rég itt kéne lennie. – suttogta a lány alig érthetően. Tom előkapta a telefonját a farzsebéből. Tényleg ideje lenne már.

-          Kicsit egyedül hagylak, felhívom. – mondta és elengedte a kezét. Az viszont nem tágított, utána nyúlt és megmarkolta hosszú pulcsijának alját. Csillogó szemekkel visszanézett a lányra.

-          Ugye nem hagysz egyedül? – nézett rá a lány nagy, kerek szemekkel. – Hallani akarom legalább a hangját. – suttogta maga elé. Tom sóhajtva visszament az ágy mellé és tárcsázta a számot.

Eközben Berlin mellett, az autópálya lehajtónál.

Bill Kaulitz erősen markolta a kormányt, rendíthetetlenül nézte az utat és a műszerfalon az órát. Talán még odaérek. Hirtelen egy sípoló hang zavarta meg. Pislogva az anyósülés felé nézett, ahol a telefonja rezgett és villogott. Basszus, ki kéne hangosítani. A készülék felé nyúlt, majd az útra figyelve, emlékezetből lenyomta a zöld gombot, majd kihangosította. A műszerfalra helyezte, hogy bármikor hozzá férhessen és hallja is.

-          Igen? – szólt bele a telefonba ideges hangon.

-          Szia tesó. Odett ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a hangodat hallja a baba, amikor megszületik. – mondta, majd egy üvöltés hangzott a telefon hangszórójából.

-          Odett, figyelj már! Hamarosan ott leszek. Nyugodj meg. Tudod, a légzés, amit tanultunk terhes gondozáson. - mondta Bill, majd elkezdett olyan ütemben lélegezni. Hallotta, ahogy a vonal túlsó végén is felveszi a felesége a megadott ütemet. Újra egy elfojtott kiabálást hallott. Szinte átérezte a nő fájdalmát. Amikor az felkiáltott, a férfi hasa elkezdett görcsölni. Már a feje is fájt attól, ahogy elképzelte a vajúdást. Ebben a pillanatban látta meg a zöld táblát, ami azt jelezte, hogy Berlinhez hamarosan le kell kanyarodni az autópályáról. Megkönnyebbülten beletúrt a hajába. – Figyeljetek, most kanyarodok le az autópályáról, körülbelül fél óra és ott leszek. Kitartás kislány! – mondta bátorítóan. A másik oldalon pedig felgyorsultak az események. Egyre csak halk nyögéseket, kiabálásokat és szitkozódásokat hallott. Majd meghallotta a doktornő hangját, ahogy felkiált: Még egyet, már kinn van a feje! Nagyot dobbant a szíve, ahogy meghallotta az általa szeretett nő üvöltését.

-          Apa lettél. – mosolyogni tudott csak bátyja hangján. Amit ő átélt a kórházban, azt szinte saját maga is a kocsiban. A sokak által emlegetett ikerhatás. Köztük megvolt ez a kapocs.

-          Köszönöm drágám. Sze.szeretlek. – emelte közelebb Tom Odetthez a telefont, hogy Bill is jól hallja.

-          Én köszönöm. Ha te nem lennél, nem lehetnék boldog. Szeretlek Kicsim. – mondta a sírást elfojtva a telefonba. Észrevette a szabad utat, ami már a városba vezetett. Indexelni kezdett, hogy átmenjen a másik sávba. Vad dudálás követte a tettét. A kormányra csapva vissza állt az eredeti sávjába és a visszapillantóban jól megnézte magának a mögötte jövő kisbuszt. Összeszűkült szemmel nézte az idős sofőrjét. Intett a kezével, hogy menjen. Az elhúzott mellette, Bill pedig újra beállt az ideálisnak tűnő sávba. A kisbusz pár méterrel később lekanyarodott egy földútra. Most tényleg előrébb van. Jegyezte meg ironikusan.

-          Kisfiú. Gyönyörű hajas baba. – hallotta újra az orvos hangját. Vigyorogva lehunyta a szemét és próbálta elképzelni a fiát. Csodálatos, kék szemecskék, szőke haj és óriási pocak. Igazi kisbaba. Egy olyan gyermek, akit tökéletesen el lehet kényeztetni. Mély dudaszóra pattantak ki a szemei. Átsodródott a szembe irányuló sávba, ahol egy farönk hordó kamion jött vele szembe. Tágra nyílt pupillákkal figyelte az egyre közeledő óriási járművet, majd amikor ráeszmélt, hirtelen félrerántotta a kormányt. Ebben a pillanatban viszont a szalagkorláttal találta magát szembe.

-          Úristen! – kiáltott fel. Újra elrántotta a kormányt az ellenkező irányba. Megpördült az úton, át a másik sávba, ahol folyamatosan jöttek az autók. Elvesztette az uralmát kedves autója felett. Telefonja lecsapódott a padlóra. A következő pillanatban meglátta a mellé érkező terepjárót, ami pont a sofőrülés felé tartott. Ijedten felsikoltott. Kezeit a kormányon tartva, erősen nyomta a gázpedált, de az nem engedelmeskedett neki. A telefonja beszorult a padló és a pedál közé, így nem engedte lenyomni azt. Bill előtt lepergett az egész élete. Az első iskolai nap, ahogy besétál ikrével kézen fogva a kicsinyke terembe, az első fellépésüket egy kocsmában és az első alkalmat, amikor kettesben lehetett a hőn szeretett nővel. Az a csodálatos, lány selyemből készült enyhe barackszínű ruhácska, ami alig takarta Odett hosszú lábait. Maga előtt látta a mindig vidám zöld szemeket, a kicsike orrát és a cseresznyeszínű ajkakat. Kezeivel akaratlanul is előre nyúlt, mintha megsimogatná az előtte álló álomkép göndör haját. Szemeit becsukta és közelebb hajolt hozzá. Ebben a pillanatban erős rántást érzett, és semmi mást…

*

A vonal túlsó végéről Tomék a szülőszobában egy sikítást, majd egy csattanást hallottak. A doktornő ijedten a szájához kapott, majd megszorította Odett vállát. A nő teljesen lefagyott. Pár pillanattal ezelőtt még boldogan ölelte magához a gyermekét, most pedig…

-          Bill! – üvöltött hosszan és fájdalmasan, majd ezt keserves sírás követte. A keblén fekvő gyermeke pedig még nem is tudja, hogy apa nélkül kell felnőnie.