-           Miau. Most akkor velem jössz. – mondta és felkapott a vállára. Nem tartottam vissza magam, én is akartam. A lábával belökte a háló ajtaját, engem lefektetett az ágyra, ő pedig leszórta a cuccait a takaróról. Addig levettem a pólómat, de Bill rámszólt, hogy ezt hagyjam rá, ő akarja. Hát elfeküdtem és vártam rá. Megjelent a családalapítás ellenszerével, amit a párna alá csúsztatott és hát elkezdtük. ( ha nem baj nem írom le…xD) Csodálatos volt újra együtt. Vigyázva és finoman tette a dolgát, de azért éreztem, hogy rossz visszafognia magát. Egymás mellett feküdtünk a takaró alatt. Bill a lábamat simogatta, én pedig a haját csavargattam. Igen, így már érzem, hogy otthon vagyok! Felültem és lerántottam Billről a takarót, ő pedig megijedve fordult hasra.

-           Namár. Add vissza. – mondta és kinyújtotta a kezét.

-           Majd visszakapod, de gondlom nem akarod nézni a tűvel szétszurkált, terhességi csíkos testemet? Amint beértem a fürdőbe, megkapod. – mondtam és mentem a fürdő felé. Ahogy beértem, odadobtam neki a takarót. Beálltam a zuhany alá és magamra engedtem a langyos vizet. Bevizeztem a hajamat is, majd amikor a hátamat akartam megmosni, Bill hátról átkarolt és megcsókolta a nyakamat. Engedtem a csábításnak és hagytam, hogy kiszívja.

-           Na jó, most már elég. Nehogy felébredjen. – mondtam neki és elléptem tőle pár lépésnyit.

-           Fürödjünk együtt. – ajánlkozott.

-           Már azt tesszük. – mondtam és lefröcsköltem. Aztán beszappanoztuk egymást testét. Bill előbb kiment a zuhany alól, mivel csörgött a mobilja. Vizes lábbal végigjárta a hálót, dereka köré csak egy törölközőt csavart. A hajából csöpögött a víz. Megtörölköztem, felvettem egy könnyű szabadidő ruhát és utána mentem. Követtem a hangját, a konyhában találtam rá. Éppen kávét öntött, amikor lecsavarodott róla a dereka köré tekert rongy. Kénytelenül is beleharaptam az alsó ajkamba. Mivel mindkét keze foglalt volt, úgy döntöttem, majd én visszatekerem rá. Ahogy lehajoltam a törölközőért, ő rám nézett és mosolygott.

-           A mocskos fantáziád. – mondtam és feltekertem rá. Ő ezt egy puszival viszonozta és elvonult a kávéval és a mobiljával. Leült a tv elé. Én mellé telepedtem és hallgattam a beszélgetését. Elég komoly beszélgetést folytatott le a vonal túlsó végén lévő emberrel. Mikor lerakta, megkérdeztem, ki volt.

-           Egy amerikai újságíró. Rólad kérdezett, hogy mi van most veled. Amíg fenn voltál, említettem neki, hogy elég jól teljesítesz betegen is. – mondta nevetve. Erre tőlem egy nagy mosolyt kapott. – Na jó, azt nem mondtam neki, de elmondtam egy-két alap dolgot. Azt mondta, valamelyik nap Németországba utazik és találkozni szeretne velünk, mert ott még nem nagyon vagy ismert. Szóval, majd még visszahív és megbeszéljük a dolgokat.

-           Na, ez érdekes. Nem az elmaradt koncert érdekli, hanem én… hm, még ilyen emberek is vannak, akik egy rocksztár feleségét akarják megismerni.

-           Én már nem megismerni akarok, hanem megcsókolni. – mondta Bill és megcsókolt.

-           Wáááj, tiszta víz a hajad. De így olyan vadítóan nézel ki. – mondtam és apró csókokkal halmoztam el. – Amúgy, te gyúrtál? Vagy csak annyira akartál már? Elég erősen öleltél. – mondtam neki és a vállaimra néztem. Lila foltos éktelenkedtek mindkét kezemen.

-           Bocs, ha elfogott a hév. Annyira jó, hogy újra itthon vagy. – mondta és magához húzott. Úgy ültünk egymás mellett, amíg nem csengettek. Bill ment volna ajtót nyitni, de végignéztem rajta, és leesett neki, hogy inkább nem. Így én nyitottam ki.

-           Ááá, Tom. – mondtam és a nyakába ugrottam nem kis meglepetésére.

-           Csajszi. Örülök, hogy jól vagy. Bill?

-           Éppen öltözködik. Volt egy jó óránk. - mondtam neki kacérkodva, amire elröhögte magát.

-           Kijössz a kórházból és máris? Neked nem halálos betegnek kéne lenned? Jabocs, az voltál, de jött ő és meggyógyultál. Az a lényeg, hogy jól vagy és ez maradjon is így. – mondta és megölelt. Bementünk a konyhába, öntöttem neki is kávét.

-           Hogyhogy most jöttetek haza? – kérdeztem.

-           Georg már kiakadt tőlem. Aztán úgy döntöttünk a csapattal, hogy akkor hazajövünk. Úgyis vége a turnénak, pihenünk egy kicsit a családdal. – mondta és rám mosolygott.

-           Felmegyek, megnézem, mit csinál. – mondtam és a fejemmel a lépcső felé intettem. Rohantam fel a lépcsőn és szerencsétlenségemre, nem belefutok Billbe? Még szerencse, hogy el tudott kapni, mert estem volna le a lépcsőn. – Basszus, ez fájt. Máskor tegyél villogót a hasadra. Akkor talán feltűnőbb leszel és nem futok beléd.

-           Éppen szólni akartam, hogy vigyázz, de akkor…puff. Na mind egy. Megtörtént, semmi bajod, csak fáj. Adok rá puszit. – mondta és elvette a kezemet a fejemről. Nyújtózkodott a homlokom felé, de egyszer csak lejjebb tévedt és csókot kaptam tőle.

-           Már jobb is. Köszi. – mosolyogtam rá és megfogtam a kezét. – Van egy meglepetésem, de most fordulj meg, majd én bevezetlek.

-           Nem lenne egyszerűbb, ha befogod a szemem?

-           Nem. Te 2 méter magas vagy, én meg 160 cm. Így kényelmesebb. – mondtam és bevezettem a konyhába. Tom csak nézett, hogy mi van, de ahogy meglátta Billt, egyből rájött, hogy ő egy meglepetés. – Na, megfordulhatsz.

-           Ááá, Tom. – üvöltött és megölelték egymást. – Gondolom a te reakciód is ilyesmi volt. – nézett rám vigyorogva.

-           Pontosan ugyan ez, csak én a nyakába ugrottam. Mert megtehetem. – mondtam kacérkodva, a csípőmet forgatva. A fiúk nevetni kezdtek. Elragadtatva leültem az egyik bárszékre és néztem, ahogy a testvérek beszélgetnek és nevetnek egymás történetein. Bill éppen elkezdte mesélni az amerikai újságíró telefonbeszélgetését, amikor csörgött a mobilom. Felfutottam érte a szobába és felvettem:

-           Szia Niki. Mira vagyok.

-           Oo, szia Mira. Annyira jó újra hallani. Mesélj, mi van veled? – mondtam és leültem a lépcsőre.

-           Most nem az az érdekes, hogy velem mi van, veled mi van? Hallottam, mi történt. Hol vagy most? És mi van veled? Itt mindenki arról beszél, hogy semmi bajod se volt, csak a fiúk lusták voltak koncertezni. – hadarta.

-           Akkor elmondom, hogy tényleg megtörtént, most már itthon vagyok, elég jól érzem magam és akad egy-két ember, aki figyel rám. – az utolsó szavakat elég erőteljesen ejtettem ki, de ezen kuncognom kellett. – Bocs, csak éppen olyan jó kedvem van. Újra itthon, ismerősök között. De, mesélj, veled mi van!?

-           Megvagyok, csak kicsit szomorú is vagyok, mert elmaradt a koncert, meg az, ami veled történt.

-           Figyelj, kis butus. Elmondom, hogy nyár végén lesz egy kisebb koncert a mostani helyett. Addig megismertetlek a fiúkkal és egyenes az út a színpad mögé. – mondtam neki nevetve. Beszélgettünk még egy keveset, aztán lementem a fiúkhoz.

-           És akkor idejönnek, hogy egy interjút csináljanak veletek? Ebből nem maradhatok ki! Mint rendes tesó, itt leszek veletek és mondom a háttérinfókat. – állt fel Tom nagymenősködve a székről.

-           Nem rólam fog szólni, szóval a nagyasszonytól kérdezd. Oo, hát megjöttél kicsim. – mondta Bill és az ölébe ültetett. A combomat simogatta, közben pedig mélyen a szemembe nézett.

-           Bill, várjunk még egy kicsit. Tudod, nekem most pihennem kéne és nem…- fejeztem volna be, de Tom beleszólt.

-           Miatta, én már itt se vagyok. Sziasztok. – mondta és kiment az ajtón, cinkos mosollyal az arcán. Összenéztünk Billel, aztán felkapott és a kanapéra fektetett. Végigsimította a testemet és megpusziltam a köldökömet.

-           Bill, kérlek, most ne. Fáradt vagyok. Nem akarok újra visszakerülni a kórházba, végkimerülés miatt. Szerintem te se akarsz pár hétig nélkülem lenni. – mondtam és elnyomtam magamtól. Meglepődve nézett rám, aztán durcásan elvonult. Az oldalamra feküdtem, behunytam a szemem és próbáltam aludni. Szerencsére hamar sikerült is. Aztán arra ébredtem, hogy szól a tv, Bill a hajamat simogatja és közben telefonál. Ahogy a szavaiból kivettem, az újságíróval beszélte meg az időpontot. Aztán letette és rám nézett. Fáradt szemeimet én is rá emeltem, amire ő elmosolyodott és betakart. Az esténk valahogy ugyan így telt, feküdtem az ölében, pihengettem, ő meg tv-t nézett. Aztán éjfél felé felmentünk a hálóba és aludtunk. Másnap késő délután keltem fel, amikor ő már sehol se volt. Felöltöztem, összekötöttem a hajamat és lementem a konyhába. Összedobtam magamnak egy szenyát, öntöttem narancslevet és elhelyezkedtem a kanapén. Tv bekapcs, hírek. Oké, H1N1. Túlestem rajta, nem érdekel már. Rablások, gyilkosságok, Madonna így-meg úgy. De uncsi hírek vannak már, istenem. Aztán jöttek a zenei hírek. Én kit látok? Magunkat. Dejó. Csináltam egy ilyen „szemem leesik számmal együtt, de szépen visszapakolom őket” mozdulatot és hangosítottam. Olydejó, tiszta kóc a hajam. Felvették, ahogy jövünk ki a kórházból. Most ilyen hír lett, hogy túléltem? Eddig nem is foglalkoztak velem. Aztán bevágtak egy kis részletet az egyik interjúból, ahol elmondják a fiúk, hogy miért maradt el a koncert. Addigra már a konyhában voltam, elmostam a poharamat és megtöröltem a kezem. Visszahuppantam a puha bőrkanapéra és váltogattam az adók között. Aztán csöngettek. Nagy nehezen feltápászkodtam és kiüvöltöttem, hogy megyek. Megigazítottam a hajam, kicsit helyére húzkodtam a pólómat és kinyitottam. Egy fiatal férfi állt az ajtóban, Bill pedig az autóból pakolt ki.

-           Jó napot! – nyújtotta a kezét. – David Jearks vagyok.

-           Üdvözlöm. – Billre pillantottam. Mosolyogva jött a pasi után be a házba, aztán egy puszival köszöntött. Becsuktam az ajtót, addig Bill beszélgetett a férfival, akiről kiderült, hogy ő az újságíró. Kicsit távolabb megálltam, összefontam a kezeimet és néztem őket, ahogy beszélgetnek. Aztán Bill odahívott magához.

-           Gyere ide egy kicsit. Ne legyél már ilyen. – mondta és kacérkodva felém fordult. Odaléptem melléjük, Bill átkarolt és leültünk. A vállamat simogatta, ami még mindig sajgott a tegnapi akciójától. Kedvem lett volna felsikítani minden egyes érintésnél, de inkább közelebb bújtam hozzá. Az újságíró egyből feltette a legérdekesebb kérdést:

-           Hol ismerkedtetek meg?

-           Születésnapi bulin. - vágtam rá egyből.

-           Egy jó barátunkén. – egészítette ki Bill és összemosolyogtunk.

-           És hogyan történt az egész? Alig tudunk erről valamit, pedig már jó ideje együtt vagytok.

-           Ezt inkább meséld el te. – hárítottam rá a feladatot. Elmesélte, hogy egyből érzet valami különlegeset bennem és pár nap múlva rájött, hogy még egy ilyen lányt nem fog találni. Gondoltam, hogy ebben lehet valami igaz. Aztán elmesélte, hogy voltak hullámvölgyek, de leginkább elválaszthatatlanok voltunk.

-           És persze kellett hozzá az a kis romantika is, ami bennem eléggé megvan. – tette hozzá viccesen. Ezen mindketten elmosolyodtunk.

-           És a gyerekek? Jöttek, akartátok, vagy csak?

-           Igazából megtörtént, bár én egyelőre még nem akartam gyereket. Nyár volt, már hónapok óta nem láttuk egymást, Billt elragadta a hév. Éshát meglett az eredménye. – mondtam és a könyökömet nekinyomtam Bill oldalának, mire ő hangosan feljajdult.

-           Mesélj valamit magadról. Mivel foglalkozol, mit tettél volna, ha nem jön be az életedbe Bill?

-           Régebben lovakkal foglalkoztam, versenyeztem, problémás lovakat lovagoltam be. Mostanra csak a lószeretet maradt meg, mert valaki annyira félt, hogy nem enged versenyezni. Nagy álmom volt még az énekesi pálya is, de letettem róla. Ha Bill nem jön, akkor szerintem még most is egy kis tanyán lennék, lovagolnék, élném a hétköznapi életemet, de így visszagondolva, az unalmas lenne. Mellette nem lehet unatkozni. Mindig kitalál valamit. – válaszoltam. Aztán kimentünk az udvarra, ahol megkért az újságíró, hogy hozzam ki az egyik lovat az istállóból és álljuk össze egy képre. Bill fogta Gyömbért, én meg Sábát és kivezettük őket a homokos pályára. Mindkét ló elemében volt, forgolódtak, folyamatosan megijedtek a vakutól. Aztán szóltam Billnek, hogy engedje el Gyömbért, fusson pár kört. Sába nyugodtan állt mellettem, nekem dörgölőzött, ahogy az üstöke alatt vakartam. Bill mögém állt és akkor villant a vaku. Gondoltam, ez a lehető legjobb kép rólunk. Gyömbér kíváncsian nézegette az újságíró fényképezőjét, néhányszor oda is csípet neki. Aztán Sábát is elengedtem, hagytam, hogy fusson ő is. Kimentünk a karámból és még egy keveset beszélgettünk. Aztán elköszönt és elment.

-           Miért nem szóltál? – fordultam Billhez, amikor bementünk a házba. – Még jó, hogy felébredtem.

-           Aludtál. Nem akartalak felébreszteni. Hoztam haza egy kis finomságot. – mondta és elővett egy nagy tábla tejcsokit. Közelebb léptem hozzá, mire a csokit felém fordította és megszólalt. – Megadod magad? Ha nem, akkor is megteszem.

-           O, csak ne kenj össze. De most megadom magam. – mondtam nevetve és rohantam a szobába. Bill meglepődve letette a csokit az asztalra, tört belőle pár kockát, bekapta és utánam jött.  Belépett a szobába és megállt. – De azért ne hidd, hogy ebből fog állni az a pár nap, amit a gyerekek nélkül töltünk. Délután vissza kell mennem a kórházba kontrollra, szóval siess.

-           Attól nem kell félned, hogy nem fogok sietni. Akkor hát, fel a kezekkel. – mondta, becsapta az ajtót és odaugrott mellém. Kb. 1 órával később kiszálltam a szuszogó Bill mellől és átöltöztem. Rendbe tettem a hajam, feltettem egy vékony sminket és visszaültem mellé. A haját simogattam, mire ő felém fordult és rám mosolygott.

-           Miért öltöztél fel? Annyira jó volt. - mondta szomorúan.

-           Mennem kell. Ha elkések, a doki egyrészt megöl, másrészt, ki tudja, mit csinálnál velem. – mosolyogtam rá.

-           Várj, megyek veled. Még úgy sincs jogsid. – vigyorgott rám cinkosan.