-            Kaulitz úr. A feleségét ma levesszük a gépekről, utána 24 óra az az idő, ami vészes lehet, ugyanis ilyenkor a szerveknek át kell venni a saját szerepüket, de ezt nem mindenki bírja. Egyelőre még intenzíven marad, majd ha már sokkal jobban lesz, akkor fogjuk átvinni egy másik részlegre. Akkor uram, most el is végeznénk a dolgunkat. – mondta és bement.  A nővér sorban elvégezte a rendszeres dolgait, majd az orvos lépett előre és lekapcsolta a gépet. Már akkor lehetett látni, hogy a mellkason mozdul, de nem olyan erőteljesen, mint akkor. Várt egy kicsit, majd a csöveket is kihúzta. A nővér szorgalmasan nézte a szívmonitort és az összes többi készüléket. Aztán az orvos pár perc múlva bólintott és a nővér egy újabb adag gyógyszer nyomott be. Levegővételnél erre egy mélyet hördültem, mire az orvos közelebb jött és a pulzusomat kezdte nézni. Mindent rendben talált, kivette a fejem alól a párnát, jobban betakart és elindult kifelé a teremből a nővérrel együtt. Bill az ajtóban állt és egyből rávetette kérdéseit az orvosra, ahogy az kiért.

-           Ugye, jól van? – kérdezte riadtan.

-           Minden jól ment, csak egy kis légzéssegítő gyógyszert adtunk be neki, mert elég gyatrán lélegzett. Megfelelően figyelni kell majd rá, esélyes, hogy komplikáció fog fellépni, szóval ha úgy érzi baj van, szóljon azonnal nekem, vagy egy nővérnek.

-           Köszönöm. – mondta és már jött is be hozzám. Én persze még olyan „félkómában” voltam, mivel most ébresztettek fel. Ahogy Bill leült mellém, próbáltam felé fordulni, de valahogy nem bírtam megtenni. Egyrészt a fáradtság miatt, másrészt mert átvertem, hazudtam neki. Lassan, ritmusosan vettem a levegőt, de az szinte lefagyasztotta a légcsövemet. Régen lélegeztem már egyedül. Bill észrevette, hogy erőlködök, mellém állt, az egyik kezével megfogta a bal kezemet, a másikkal pedig az arcomat simogatta. Behunytam a szemem és csak a jóra gondoltam abban a pillanatban, de valahogy nem ment ki a fejemből, hogy mégis átvertem.

-           Figyelj, tudom, nem kellett volna, de lemondtuk a ma esti koncertet. Az egész csapat azt akarja, hogy meggyógyulj és úgy gondolják, jobb, ha itt vagyok. Szóval most itt leszek veled egész nap. – mondta halkan. Sírni tudtam volna, de egyszerűen nem ment. Béna voltam. Nem volt erőm semmire. Bill percekig úgy állt mellettem, mint a védelmezőm, ekkor biztonságban éreztem magam és elaludtam. Újra álmodtam azt az estét, amikor meglőtték. Szörnyű volt. Akkor ő feküdt kórházban, én pedig nem voltam vele. Egy gonosz boszorka vagyok.

-           Niki, nyugodj meg. – szólt hozzám Bill édes hangján. Jól gondoltam. Azért szólt, mert kívülről is látszott a rémálom. Kinyitottam a szemem és megláttam a lábamnál ülő férjemet, ahogy aggódóan rám néz. Mélyen belenéztem csokoládébarna szemeibe, de nem bírtam, sírni kezdtem. Azonnal odajött mellém és átölelt.

-           Nyugalom, itt vagyok, nem lesz semmi baj. Meggyógyulsz, hazamegyünk és éljük az életünket. Ne félj semmitől, mi mind melletted vagyunk. – éreztem, hogy ő is sír. Magatehetetlenül belesüllyedtem az ágyban és sírtam, de csak könnyeket potyogtattam. Bill elengedett és kiment a szobából. Az ablakon keresztül láttam, hogy a szemeit törölgeti és telefonál. Percekig körözött a folyosón, telefonját a fülénél tartva. Én viszont gondolkodtam. Mi lehet otthon? Mi van a gyerekekkel? Mit gondolhat Bill? Haragszik rám? Az eddigi beszélgetéseinkből nem tudtam kivenni, hogy haragszik-e vagy sem. Magányosan a plafont néztem, csak azt, semmi mást. Hallottam két ember lépteit, de nem figyeltem rájuk, én szakadatlanul a plafont figyeltem.

-           Picúr, én vagyok. De jó, hogy jól vagy. – mondta az illető és ránéztem. Tom volt az, mosolyogva állt az ágy végénél. Egy kis mosoly én is ki tudtam tenni az arcomra. Bill újra mellém jött és megfogta a kezemet. Nehézkesen felé fordítottam a fejemet és ránéztem. Nyitottam a számat, hogy beszéljek, de le csöndre intett. Pár perc múlva viszont megszólaltam:

-           Haragszol? – kérdeztem tőle alig halhatóan. Szerencsére figyelt, szóval megértette és nem kellett még egyszer elmondanom, mert már ez a kis szó is fájt. Égett a torkom a friss levegőtől.

-           Ugyan, miért haragudnék? Hogy meg akartál lepni, de rosszul sült el? Nem tehetsz róla. Megtörtént és kész. Én nem haragszok. Csak máskor ne tegyél ilyet. – mondta mosolyogva. Rámosolyogtam. Percekig néztük így egymást, aztán Tom félrevonta Billt a szoba sarkába. Halkan, szinte suttogva beszéltek.

-           Megmondtad már neki?- kérdezte Tom.

-           Igen. Elég jól elviselte, de szerintem most kisebb baja is nagyobb a koncertnél. Ahogy nézem, lelkileg is összetört. Egyszerűen nem olyan, mint régen.

-           Lehet, hogy csak a kórház teszi. Nincsenek jó élményei róla, ugye tudod. De ha megoldás lenne, beszélek a dokival, hátha haza tudjuk vinni egy otthoni kórházba. Talán szállítható állapotban van. Ott talán jobban érezné magát. – mondta Tom és mindketten rám néztek. Addigra én ismét aludtam.

-           Megtennéd? Itt maradok vele és figyelek rá. A doki szerint lehetnek komplikációk. – mondta és visszajött mellém. Lágyan simogatta a karomat, végig a vállamig. Tom kiment a szobából, az ablak előtt végig a folyosón és megkereste az orvosomat. Részletesen átbeszélték a dolgokat. Visszajött Billért, kihívta a szobából. Bill nem akart otthagyni, de Tom megnyugtatta, hogy itt marad, amíg nem ér vissza, de neki is beszélnie kell az orvossal. Tom leült a szoba sarkába egy székre és onnan figyelt. Mellkasán összefonta a kezeit, a csuklyáját lehúzta a fejéről. Én közben a lehető leglassabban vettem az éltető levegőt és úgy szuszogtam. Pár percen belül visszaért Bill is az orvossal az oldalán. Az megvizsgált, míg a fiúk beszélgettek.

-           Na, mit beszéltetek? – kérdezte Tom érdeklődve.

-           A biztonság kedvéért megvizsgálja, visszarakja lélegeztető gépre és elaltatja, úgy fogja helikopter elvinni a reptérre. Aztán van egy üres járat, amit le tudtam foglalni neki, azzal haza is viszik. Holnap dél felé érünk a kórházba. Már készülnek a fogadására.

-           Oké, akkor most szerintem menjünk ki, szóljuk a fiúknak, hogy ha gondolják, pakoljanak össze. De ha te úgy gondolod, hazamegyek, összerakom a dolgaidat és kiviszlek a reptérre. Hm?

-           Köszönöm. Akkor visszajössz értem?- kérdezte Bill, miközben az orvost nézte munka közben.

-           Persze. Akkor megyek is, összepakolok, visszajövök érted és mész haza. Na szia, akkor egy 20 perc múlva. - mondta és már ment is ki a szobából. Bill hangtalanul behúzódott a sarokba és várta, amikor az orvos szól neki. Az pár perc múlva intett neki.

-           Jól van, most elköszönhet tőle. Talán a repülőút végére magához tér, de az lenne a legjobb, ha csak a kórházban. Egy nővért magával küldök a biztonság kedvéért, ha valami történne. Tessék. - mondta és kiment a teremből. Bill közelebb jött, megfogta a kezem és simogatta.

-           Niki. Hazamegyünk. Ne ijedj meg, aludni fog, de mire felkelsz, már otthon is leszel. Ott leszek veled egész úton. Szia drágám. – mondta és csókot lehelt az ajkamra. Épp, hogy kinyitottam a szememet a csók után, bejött az orvos és kiküldte Billt. Az orvoshoz bejött egy nővér és együtt elrendeztek. Bill a folyosón a kezeit tördelve várta, hogy valami történjen. Tom is megérkezett a bőröndökkel, majd ketten elindultak a kijárat felé. Bill még egyszer benézett az ablakon. Az orvos éppen akkor magyarázta el, hogy mit fog tenni. Aztán nekiállt beadni az altatót infúzión keresztül. A fiúk beültek az Audiba és elrobogtak a reptérre.  Eközben nálam már minden elkészült, mélyen aludtam.  Pár nővér kitolt a szobából, be a liftbe, onnan pedig a tetőn várakozó helikopterre raktak át. Az nagy robajjal indult meg a reptér felé, ahol már várt rám a hazajutásomhoz szükséges repülőgép.

Bill már a körmeit rágta unalmában, amikor a váróteremből meglátta, hogy leszáll a zöld kórházi helikopter a repülőgépünk mellett. Gyorsan elköszönt Tomtól, felkapta a cuccait és rohant ki a repülőig. Feltette a gépre a csomagjait és odajött hozzám, hogy tudassa a kórházi alkalmazottakkal, hogy jó helyre jöttek. Azok felvittek a repülő különlegesen kialakított belsejébe. Bill ott volt mellettem végig. Két nővér velünk maradt az úton is. A helikopter elszállt, mi pedig megkaptuk a felszállási engedélyt. Kifutottunk a felszállópályára és elindultunk hazafelé…

Fáradtan feküdtem immár egy kitűnő berlini klinikán. Már pár napja itt vagyok, jól érzem magam, néha megengedik azt is, hogy sétáljak egy kicsit. Szerencsére az út is problémamentes volt, utána se történt semmi. Bill nem járt be minden nap, most elég problémája van a lemondott koncerttel kapcsolatban. Néha este beesik pár percre, elmondja, hogy vannak a gyerekek, aztán már megy is haza aludni. Tomék még pár napot maradnak Amerikába, ott is elintézik a koncertügyeket, meg persze kicsit világot is akarnak látni. Már csak pár napot kell a kórházban lennem, aztán kiengednek, és végre mehetek haza. Egyenlőre úgy döntöttünk Billel, hogy a gyerekek maradjanak Simonenél, amíg visszaszokok az itthoni kerékvágásba, aztán ők is hazajönnek. Éppen a napi sétámat tettem meg a többi beteg társammal, amikor megjelent Bill. Egyből egymásra mosolyogtunk és átöleltük egymást.

-           Most azonnal megcsókolnálak, de az a nő nagyon néz. Majd benn elintézzük. – mondta viccesen suttogva a fülembe. Erre én hangosan felnevettem és elköszöntem a többiektől. Kézen fogva visszasétáltunk a szobámig. Ott Bill bezárta a szoba ajtaját és elhúzta a sötétítőt az ablakon.

-           Most bepótoljuk. De eléggé. – mondta és leült az ágyra. Beleültem az ölébe és csókolózni kezdtünk. A kezeivel a hátamat simogatta, én pedig a haját kócoltam össze.

-           Whááá, így olyan vadító vagy. Csak lennénk már otthon. – mondtam neki, ahogy eltávolodtunk egymástól és a kócos fejére néztem. Ő egyből beletúrt és lelapította.

-           Nem kell mindenképp otthon lennünk hozzá. – mondta kihívóan és elfeküdt. Kihúztam a feje alól a párnát és a hasára csaptam, mire ő odakapott és felnyögött.

-           De ez egy kórház, drágám. Majd holnap este. Akkor már talán otthon leszek, persze, ha beengeded a vizitelő nővérkét. – mondtam és az ajtó felé néztem. A nővér a kilincset húzogatta, rángatta és dörömbölt.  Bill felugrott és bocsánatot kérve kinyitotta az ajtót. Az a fejét rázva bejött, Bill pedig röhögve nekidőlt az ajtónak. A nővér megkérdezte a szokásos dolgokat, megmérte a lázam, beadta a gyógyszereket és megírta a lapomat.

-           Azért még vigyázzanak. – mondta és kiment a szobából. Bill nem bírta tovább és elkezdett hangosan röhögni. Én meg néztem rá, azzal a szokásos „hülyevagytudod-e” nézésemmel. Bocsánatkérően átkarolt és megpuszilta az orromat.

-           Komolyan mondom, ha a seggedbe dugta volna a hőmérőt, akkor én más egyebet is feldughatnék oda. – mondta, de szerintem meg is bánta, mert kapott egy öklöset a haverjára.

-           Legyen ő is beteg, aztán majd együtt gyógyulunk. Bírd már ki holnapig. Onnantól a tiéd vagyok. – mondtam neki és levettem a köpenyemet. Bebújtam az ágyba, magamra húztam a takarót.

-           Én is be akarok feküdni. Kell egy kis visszahangolódás a régi szép időkre. – mondta és felemelte a takarót, majd becsusszant mellém. Egymás felé fordultunk. Elbűvölve néztem azokat a szemeket, amik pár éve rávettek mindenre.

-           Szerinted nem volt túl korai a szülés? 17 évesen anya lettem, te meg 19 évesen apa. Még a 20-ban sem vagyunk, de már lekötöttük magunkat. – kérdeztem érdeklődően.

-           Figyelj. Ha elvetetted volna őket, én ott helyben megöltelek volna. Hogy így alakul, az megesik. Megoldjuk ezt is, mint a többi problémát. Én ott vagyok neked, te nekem, segítünk egymásnak. – mondta és magához húzott. Beszippantottam azt a tipikus Bill-illatot, ami annak idején elvarázsolt. A fejemet erősen a mellkasához nyomtam és elaludtam. Pár órával később keltem del, akkor már Bill nem volt ott. Felültem az ágyban és hirtelen honvágyam lett. Hiányzott minden a házunkból. Aztán az ajtó nyílása zavart meg a töprengésben, belépett az orvosom és az állapotomról kérdezgetett. Mindent elmondtam neki.

-           Doktor úr, mikor enged haza? – kérdeztem nagyra nyitott babaszemekkel.

-           Nos, mivel jól haladunk, semmi baja nincsen, ezért akár most is. Csak alá kell írnia egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségre ment haza. Persze a gyógyszereket utána is szedni kell egy ideig, aztán kontrollra is jönni kell. – mondta és kiment a nyomtatványért. Boldogan kiszálltam az ágyból, összepakoltam a cuccaimat, aláírtam a papírt és átöltöztem utcai viseletbe. Visszaültem az ágyba és vidáman tárcsázni kezdtem.

-           Na ki megy ma haza?!?! – kérdeztem Billtől, ahogy felvette a telefont.

-           Csaknem te? – kérdezett vissza boldogan.

-           De-de. Elintéztem, hogy kiengedjenek. Már összepakoltam és csak a szőke hercegre várok. – mondta kislányos hangnemmel és a lábaimat lóbáltam. A vonal végéről egy kisebb kacajt hallottam, majd megszólalt:

-           Oké, akkor a kisherceg pár percen belül ott lesz a hercegnőnél, hogy megmentse a gonosz banyától. Na szia kicsim! – mondta és lerakta. Odaléptem a parkoló felé néző ablakhoz. O, ne. Rajongók. Hogy ez mennyire hozzátartozik már az ember életéhez. Gondoltam, visszahívom és megmondom, hogy máshol álljon meg, majd én odamegyek, de egy kicsit ő is szívjon már. Kinyitottam az ablakot és kinéztem úgy is, a rajongók legnagyobb örömére. Páran egyből felismertek, mint Bill felesége, de voltak olyanok is, akik csak bemutattak. Legszívesebben én is bemutattam volna nekik, de csak kinyújtottam a nyelvemet rájuk. Messziről láttam, ahogy a fekete BMW befordul a parkolóba és a lányok tömege egyből arra kezd rohanni. Én meg csak röhögtem és integettem. Aztán nagy nehezen talált helyet magának, beállt, kiszállt és egyből nagy sikongatás lett. Napszemüvegén keresztül is láttam, hogy felnéz az ablakra. Integetett és puszit küldött, amit én is viszonoztam. Aztán eleget tett a lányoknak, csináltak közös fotókat, autogramokat adott, meg beszélgetett egy keveset. Aztán negyed óra múlva végre felért a szobába.

-           Azta, azt hittem, sose engednek el. Elég jól leizzasztottak a kérdéseikkel. – mondta és levette a vékony pulcsiját. A napszemüveget felcsúsztatta a fejére és átölelt. Egy hirtelen mozdulattal a fenekembe is belemarkolt, én pedig visszakézből adtam neki egy kisebb tockost, utána pedig egy enyhítő csókot.

-           Inkább menjünk, mert a végén itt akar játszani a haverod. – mondtam és felkaptam a cuccaimat. Ő egyből elvette tőlem, mondván, hogy gyenge vagyok. Ezen nagyon kellett röhögnöm, mivel az előbbi pofon nyoma még mindig látszott az arcán. Kézenfogva, boldogan lépdeltünk ki a kórházból. Első mozdulatom az ajtón kilépve az volt, hogy a szemem elé tettem a kezem. A délutáni napsütés szinte elvakított. Szerencsére már a rajongók nagy része eltűnt, így egyszerűen elsétáltunk az autóig, ott én beültem, Bill pedig aláírt pár képet. Aztán ő is csatlakozott és elindultunk hazafelé. Út közben végig arról beszéltünk, hogy milyen fanháború lett a lemondott New Yorki koncert miatt. Van, aki fenyegetőzik, van, aki megértette a sajtótájékoztatón elmondottakat. De abban megegyeztek a fiúk, hogy a nyár végén egy turnén kívüli koncertet fognak tartani az elmaradt helyett. Kiértünk a városból, és már a ház felé vezető útra tértünk. Minden csöndes volt, pár ház előtt gyerekek játszottak. Lefordultunk az erdei útra. Az ismerős, zötyögős út. Imádtam ezen az úton végigszáguldani Bill autójával, mert a BMW-t nem ilyen terepre találták fel és olyan muris, amikor a kavicsoktól lejön a festése. ( xD köcsög kedvemben vagyok) Hopp, egy nagy bukkanó. Hallottam, hogy Bill halkan káromkodik. Aztán egy éles kanyar és befordultunk a ház elé. Annyira jó újra itt lenni. Bill rám nézett, amíg a házat csodáltam, aztán kiszállt, kinyitotta az ajtót nekem és elővette a cuccaimat. Kedvem lett volna ugrándozni örömömben, de az erőmet másra tartogattam. Valami fontosabbra, ami nem csak nekem számít… Bill a csomagomat egyből ledobta a kanapéra. Olyan régen voltam már itthon. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, ahogy felfutottam az emeletre. Hallottam, hogy Bill jön utána, így fenn megálltam és csábítóan ránéztem.