Gyönyörű helyeken suhant  át a taxi velem. Messziről már látni lehetett a hatalmas házakat, amelyek a várost előzik meg. Pár perc múlva már egy kisebb dugóban voltunk, végül úgy döntöttem, hogy innen inkább gyalog teszem meg az utat.  Kifizettem az utat, elővettem a zsákomat és a bőröndömet és elindultam a taxis utasítása szerinti helyre. A sok nyüzsgő ember között alig láttam szinte a járdát. Nem tudom mitől, de kicsit elkezdett fájni a torkom. Gyorsabban szedtem a lábaimat, de közben az ég felé nézegettem. Pár percre rá odaértem egy óriási épület elé aminek az ajtaja felett nagy arany betűkkel a Hotel felírat volt kirakva. Felkaptam a bőröndömet és felmentem a lépcsőn. A recepción bejelentkeztem Angelia Morton néven. Hirtelen ez jutott eszembe, szóval ez van. Beálltam a liftbe és az felvitt a 4. emeletre. Kevéske séta után megtaláltam a szobámat. Ahogy benyitottam, megcsapott a légkondi hideg levegője és önkénytelenül is összehúztam magam. Behúztam magam után a cuccaimat és belöktem a lábammal az ajtót. Az első ötletem az volt, hogy kinyitom az összes ablakot és úgy klimatizálom rendesre a levegőt. De fáradt voltam és leginkább egy kis alvásra vágytam. Ledobtam a bőröndöt az ágy mellé, kivettem belőle egy topot és egy melegítőgatyát és elmentem zuhanyozni. Jó meleg vízzel kezdtem, de valami furcsa módon elment ez is, mire a hajamról akartam lemosni a habot, így kénytelen-kelletlen hideg vízzel öblítettem le a hajamat. Megtörölköztem, felöltőztem. A hajamat becsavartam a törölközőbe és kimentem a mobilomért. Gustavot tárcsáztam.
- Szia Kicsi! Mi újság?
- Szia Gusti. Na, szóval. Itt vagyok már a hotelben. Negyedik emelet, 173-as szoba. Örülnék, ha valamikor feljönnél, és tudod, Billnek egy szót se. Na, de bocs, én most pihenek egy kicsit, kb 1 óra múlva jöhetsz. Szia.
- Szia Niki.
Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba és el is aludtam. Elégé rázott a hideg, már a torkom is fájt. De olyannyira bealudtam, hogy nem is keltem fel a Gustavval megbeszélt időpontunkra. Mire magamhoz tértem, még jobban rázott a hideg, a fejem is fáj, alig bírtam megmozdulni. Csörgött a mobilom, nagy nehézkezesen utána nyúltam és felvettem.
- Mi van csajszi? Itt várok rád percek óta, dörömbölök az ajtódon, de semmi. Csak nincs valami baj? – kérdezte Gustav aggodalmasan.
- Rosszul vagyok. Alig bírok megmozdulni, de ha vársz pár percet, akkor odahúzom magam az ajtóhoz és kinyitom. Bocs még egyszer, de pocsék állapotban vagyok. – mondtam és szinte kiejtettem a kezemből a telefont. Lerántottam magamról a takarót és kitántorogtam a falba kapaszkodva az ajtóig. Kattant a zár, és elém emelkedett Gustav alakja. Elöntöttek az érzelmek, át akartam karolni, de olyan hirtelenséggel akartam, hogy összeestem. Még szerencse, hogy Gustavnak jók a reflexei és elkapott. Ájultan lógtam a kezei között, ő pedig nem tehetett más, mint felkapott és lefektetett az ágyra. Ahogy rám húzta a takarót, megébredtem és ijedten néztem körül.
- Nincs semmi baj. Kicsit elájultál, de itt vagyok, vigyázok rád. Próbálj meg aludni. – mondta és a kezemet simogatta. Nem ellenkeztem, egyből elaludtam. Gustav közben engem figyelt és gondolkodott, hogy mit tehetne. Végül fogta a telefonját és tárcsázott.
- Tom, figyelj, nem érek rá most dumálni, csak gyere át a 173-as szobába. Nagyon kellenél. – mondta és le is rakta. Pár percre rá dörömbölt valaki az ajtón és Gustav felugrott az ágyról, hogy kinyissa. Tom és Georg lépett be lihegve a szobába. Tom éktelen beszélgetésére megébredtem.
- Na, igen, miért kellett annyira sietnem? Miért vagyok annyira fontos? – Gustav egyszerűen csak az ágyra mutatott, ahol én feküdtem.
- Megbeszéltük, hogy találkozunk, de ahogy idejöttem, összeesett előttem és nagyon úgy tűnik, hogy láza is van.
Tom meglepődve leült az ágyra és a hajamat kezdte el húzogatni az arcomból. Éreztem, hogy remeg a keze és a hangjából is kivettem, hogy megijedt.
- De mit tegyünk? Bill nem láthatja.  Josh tud az egészről? Talán ő tud segíteni. Szólok neki.- mondta és ki is suhant a szobából. Már csak azt hallottam, ahogy az ajtót becsapta maga mögött. Georg és Gustav elhúzódtak a szoba másik végébe, így nem értettem, mit beszéltek. Pár percre rá Tom visszatért, immár Joshhal az oldalán és mögöttük egy dühöngő Bill. Üvöltözve jött be a szobába, kedvem lett volna szólni neki, de nem tehettem.
- Tom, kérlek, mondd, el mi van! Utálom, hogy mindenki sugdolózik és titkol előlem valamit. – dühöngött és hisztizett, mint egy kis óvódás.
- Bill, kérlek, ezt hagyd ránk. Majd elmondom, ha elrendeződött. Addig is szia. – mondta és kinyomta az ajtón, de Bill nem tántorított, a lábát az ajtó elé tette, így nem engedte, hogy bezáruljon az előtte. Érezte, hogy a matrac megmozdul alattam és egy nehézkes test fekszik mellém. Meg akartam fordulni, de a fülembe súgott:
- Georg vagyok, nyugi, csak nem akarom, hogy lebukj. – nyugtatott és átkarolt. Bebújt a takaró alá és ezzel a mozdulattal el is tűntem, legalábbis abból a nézőpontból, ahol Bill fog állni pár perc múlva. Ugyanis tudtam, hogy nem hagyja magát és akkor is bejön.
- Köszönöm. - suttogtam a fiúnak és behunytam a szemem. Újra elaludtam, de most már annyira, hogy órákig aludtam.

Közben a fiúk:

-           Ugyan Tom, mit titkoltok előlem, amit ennyire óvni kell? Azt hittem, hogy megbizhatok bennetek, de úgy látszik, ez nem ilyen egyszerű. – vágta be Bill a durcást és dühödten kivonult. Még a szobában is lehetett hallani, ahol a folyosón dübörög az elefánt méretű lábaival. A fiúk felsóhajtottak. Josh és Tom diskurálni kezdett az ajtónál, aztán Georg szólt oda nekik pár perc múlva.

-           Hahó, ne azon vesszetek össze, hogy ki mit akar, inkább, hogy mi legyen, arról beszélgessetek. Úgy érzem, hogy nagyon felment a láza és már izzad is. – kiszállt az ágyból és kinyitotta a teraszajtót.

-           Oké, akkor én elviszem a kórházba, ti meg szorítotok. Aztán Billnek komolyan semmi, majd ha engedélyt ad rá ő maga. – mondta és odajött mellém. Felemelt, Tom kinyitotta neki az ajtót, levitt a parkolóba, ott pedig befektetett az Audija hátsó ülésére. Száguldva vitt a legközelebbi kórházba, ahol egyből az intenzívre vittek, ott pedig elláttak. Josh közben felhívta a fiúkat a hírekkel:

-           Megérkeztünk. Intenzívre került, elég durva tüdőgyulladás. A doki szerint még szerencse, hogy most hoztam be, mert ha holnap jött volna, lehet életveszélyes állapotban lenne. Még szerencse, hogy Gustav rátalált. Ha valaki be akar jönni, akkor kértem a dokit, hogy este csak pár percre engedjen be titeket, nehogy baj legyen. Egy kicsit még itt maradok, kérdezgetem az orvosokat a fejleményekről, aztán megyek vissza a hotelbe és megbeszéljük Billel. Erről már tudnia kéne szerintem.

Késő este felé megébredtem. Egyszerűen fájt mindenem és alig kaptam levegőt. És egyáltalán hol vagyok? Próbáltam közbeforgatni a fejemet, de még annyi energiám se volt. Csak bámultam magam elé, és hallgatózva jöttem rá, hogy egy kórházban vagyok. Első gondolatom, hogy nemár, nem akarom újra az egész kórházas hercehurcát, nekem már elegem van ezekből a helyekből. Ahogy tovább gondolkodtam, egy alak nyitott be a szobába. Gondoltam: Jajj, ne már. Még egyszer ne. De ahogy megfordult, szinte örömkönnyek csorogtak az arcomon. Tom lépett be szomorkás, aggódó arccal, de ahogy meglátta, hogy ébren vagyok, szinte rohant az ágyam mellé.

-           De jó, hogy ébren vagy! Istenem, de aggódtunk mindannyian.

-           Mindannyian? – kérdeztem vissza halkan, életerő nélkül.

-           Na jó, Bill nem tud róla, de teljesen ki van akadva, hogy senki semmit nem mond neki. De akkor is, már nekem is fáj, hogy nem mondhatom el neki. Istenem, te alig kapsz levegőt. – mondta és felállt. Hörögtem, kapkodtam a levegőt, de egyszerűen sose volt elég. Oxigént! Szinte üvöltött egy hang a fejemben, hogy levegőt, de most azonnal. De nem jött elég. Ismét tehetetlenül elájultam. Tom megrémülve kifutott a teremből, Gustavot félrelökve rohant orvosért. Pár másodperc múlva egy kis csapattal felszerelkezve rohant vissza a kórteremig, az ajtó előtt megállt és kezeit tördelve nézett be a kis ablakon, ami az ajtón volt.

-           Én ezt nem bírom, el kell mondanom Billnek. És ha valami komoly baja lesz? Nem bírom ki, ha miattunk nem láthatja még mielőtt…- mondta, de Georg nem engedte, hogy befejezze a mondatát.

-           Tom, hívd fel és nyugodtan próbáld elmagyarázni neki. De szerintem az lenne a legjobb, ha Josh-t hívnád és ő hozná ide, akkor biztos nem csinál semmi őrültséget. – magyarázta neki a basszeros. Tom bólintott és félrevonulva tárcsázni kezdte a menedzsmentet. A fiú a sírás szélén állva elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Nagyot sóhajtva lerakta és megjegyezte, hogy jönnek. Közben nálam felgyorsultak az események. Próbáltak élesztgetni, bárhogy akartak levegőt juttatni a tüdőmbe, egyszerűen nem ment. Úgy döntöttek, hogy lélegeztető gépre tesznek, a biztonság kedvéért. Az egyik nővér a szívmonitort nézte.

-           Rendben. Egy nővér maradjon mindenképp itt és látogatót ne engedjenek be hozzá. Már csak rajta múlik, mennyire küzd. – mondta és lehajtott fejjel kisétált a szobából. Tom egyből letámadta, de ő csak azt tudta elmondani, hogy nagyon súlyos állapotban fekszek benn, a lélegeztető gép volt az egyetlen megoldás annak érdekében, hogy kapjak levegőt és így a túlélésem egyik ága is. Tom az ujjait tördelte, próbálta visszatartani a könnyeit, aztán egy ismerős hangra lett figyelmes. Öccse rohant végig a folyosón, lobogó hajjal, lihegve és megtörten.

-           Hol van? Mondd már meg? Mi van vele? Istenem, mondj már valamit! Megijesztessz! – mondta és a testvérét rázta, de az csak szipogott és Bill szemébe nézett. – Mondd, hogy nem…

-           Bill, Niki lélegeztető gépen van, életveszélyes az állapota. Most csak magán tud segíteni. – vágott közbe Gustav. Bill óriási szemekkel nézett a barátjára, róla pedig végig vezette a pillantását minden ott lévőn. Mindenki szomorú és aggódik.

-           Be akarok menni hozzá. Akarom, hogy tudja, itt vagyok. Látni akarom! – mondta és már nyomta is be a szoba ajtaját, de az orvos és a banda többi tagja is megpróbálta lefogni a fiút. Bill viszont nem hagyta magát és behúzta magával a többieket is a kórterembe. Ahogy beért, egyből elhallgatott és halkan sírni kezdett. A többiek elengedték és lassan kisétáltak. Ketten maradtunk a szobában. Bill odajött az ágyam mellé, letérdelt, a kezemet a kezei közé vette, majd a szájához emelte és csókolgatta. Sírása egyre erősebb lett, már remegett is. Felállt és úgy nézett le életerő nélküli testemre. Megsimogatta az arcomat és csókot lehelt a homlokomra. Lassan hátrálva, csöndben kilépett a szobából, majd ott kint újra hangosan zokogva leült egy székre. A barátjai ott voltak vele, mindannyian átölelték, a vállára rakták kezüket és aggodalmukat fejezték ki. Josh, Georg és Gustav úgy döntöttek, visszamennek a szállodába, hiszen ők nem tehetnek semmit. Tom ott maradt a testvérével, aki mindenképp maradni akart. Szipogva aludt el a bátyja ölében. Kora reggel megébredt egy kisebb zajra, ami a szobából jött ki. Felállt és odalépett az ajtóhoz. Egy nővér sürgött-forgott nálam, éppen a gyógyszereket adta be infúzión keresztül. Végignézte az egész procedúrát, majd telefonált az anyjának és elmondta a történteket. Tom is felkelt.

-           Figyelj, menjünk haza egy kicsit, kábé 2 órát. Alszol egyet, lefürdesz, aztán visszajövünk. – Bill nem akart veszekedni, lassan lépkedve elindultak a bejárat felé. Hazamentek és Bill ahogy volt, egyből elaludt. Nálam közben „áramszünet” volt, nem éreztem, hallottam, láttam semmit, szinte kómában voltam. Késő délután megfordult nálam az orvos és megállapította, hogy az állapotom nem változott. Bill elég sokáig aludt, késő este kelt fel, de ekkor már úgy döntöttek, hogy nem jönnek be, majd másnap délelőtt. Legalább volt idejük pihenni és feldolgozni az egészet.

Pár nappal később:

A fiúk minden nap bejöttek és figyelték, mi történik. De semmi se történt, csak az átlagos napi gyógyszerezés, állapotellenőrzés, gépek beállítása. De Este, kb fél 11 körül Bill halk hangokra lett figyelmes. Felállt a helyéről, benézett az ajtón és szinte üvöltött volna a boldogságtól. De nem tette, elfutott orvosért és csak utána jött be. Végre felébredtem és energia híján a kezemet mozgattam, hogy tudassam, jól vagyok. Bill egyből mellettem termett és mosolyogva csókolgatta a kezem.

-           Ez azt jelenti Doktor Úr, hogy meggyógyul? – kérdezte az orvosra pillantva.

-           Nagy esély van rá. Talán megpróbálhatjuk levenni a gépről. Este még hagyjuk a tüdejét regenerálódni, holnap viszont megszabadítjuk ettől a meláktól. – mondta és kilépett a szobából mosollyal az arcán. Nem bírtam nyitva tartani a szememet, de azért tudattam Billel, hogy hallom őt. Minden egyes kérdésénél enyhén megszorítottam a kezét, már amennyire kitelt tőlem. Egy idő után már elég fárasztó volt ezt is megtenni, így abba hagytam, mire Bill megijedt, hogy baj van. Már éppen ment volna ki az ajtón, amikor élettelenül kinyitottam a szememet és levertem a hozzám legközelebb álló dolgot a polcról, azaz Bill telóját. Megrémülve visszanézett, amikor meglátta a szinte mosolygó szememet és visszarohant hozzám.

-           Istenem, hiszen jól vagy. Azt hittem, megint visszaestél. Annyira aggódott mindenki érted. – mondta és odahúzott az ágy mellé egy széket.

-           Itt maradok és vigyázok rád. Aludj nyugodtan. – mondta suttogva és szeretet teljesen. Megsimogatta az arcomat, mire engem kirázott a hideg. De vártam már az érintését. Bármit megtettem volna érte. Pár percre rá el is aludtam, Bill pedig puhán simogatta a kezemet. Tom kopogott be az ajtón, mire ő odanézett és abbahagyta a simogatást. Felállt és lábujjhegyen odasétált a testvéréhez.

-           Felébredt. Holnap leveszik a gépekről. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha nem így történik.

-           Végre, valami fejlődés. Figyelj, Josh azon gondolkodik, hogy lemondja a koncertet, hogy nyugodtan pihenj. Mit gondolsz?

-           De azt nem teheti. De… végülis most nem tudnék így énekelni. Én beleegyezek. A többiek?

-           Mindenki azt akarja, hogy elmaradjon. Ti vagytok a fontosak, a végén még te is tönkre teszed magad, aztán itt kötsz ki. – mondta és körbemutatott.

-           Bocs, de ö nem tette tönkre magát. Csak összeszedett valami vírust, aminek ez a szövődménye. De most visszamegyek hozzá, bocs. – visszajött kicsit feldúlva és amíg aludtam, elmondta nekem, hogy mit határoztak el Tommal. Nagyokat ásított, a fejét a mellkasomra hajtotta és elaludt. Egész este egymás karjaiban voltunk. Rég volt már erre alkalmunk, de nem is így képzeltem el az első találkozásunkat az elválásunk óta. Másnap reggel a vizitelő nővér ébresztette fel Billt, ő pedig bágyadtan kibotorkált a folyosóra és ott a kórházi széken ébredezett tovább. Épp a szemét dörzsölte, amikor megérkezett az orvos, hogy tájékoztassa az aznapi eseményekről.