-           Hallo.

-           Szia csajszi. Tom vagyok. Csak azért hívlak, mert holnap késő este érkezünk meg New Yorkba, és rendeltünk neked jegyet holnap délelőttre.

-           Oo, Tom, nem tudok mit mondani. Sajnos nem tudok elmenni, mert Scott beteg lett. –kamuztam neki, és próbáltam lemondó hangot megütni. - Bocsánat, de nem fog menni. Itthon kell maradnom.

-           Ajj, kislány, ne tedd ezt velünk. Bill már nagyon hiányol téged. Na, akkor mi legyen?

-           A következő koncertetek hol lesz?

-           Hmm…nemtudom. Majd megkérdezem. Na, bocs, most mennem kell. Majd még hívlak. Szia.

-           Szia! –köszöntem el tőle és visszaültem az ágyra. Nagyot sóhajtva visszatettem a zsebembe a telefont.

-           Na, akkor mi lesz? –kérdezte Mira, miközben letette a hajsütővasat a földre.

-           Holnap felhívom Josh-t és megérdeklődőm, hogy hova mennek. Aztán odamegyünk.

-           Rendben, nekem okés. –mondta és a frufruját oldalra tűzte egy hullámcsattal. Beletúrt a hajába és megrázta a fejét. Göndör fürtjei össze-vissza szálltak a levegőben. Nemrég végzett a frizurájával. Este lesz egy kicsi parti a lovardában, mert a főnöknek (legalábbis úgy tudom) születésnapja van. Én egyszerűen felkötöttem a hajam. Mira szépen kisminkelte magát halvány színekkel. Én épp csak lealapoztam magam és kiemeltem a szemem szemceruzával. Mindketten farmernadrágot és színes felsőt vettünk fel.

-           Azt hiszem, én kész vagyok. Szerinted jó lesz? Szeretnék szépen kinézni, mert jön egy fiú is, aki nagyon tetszik nekem. –pördült meg előttem és mosolyogva rám pillantott. Elmosolyodtam, mert én is ilyen voltam nemrég még. Mindenképp jól akartam kinézni, hogy megfogjak egy rendes fiút.

-           Rendben vagy. Nagyon csinos a ruhád és a hajad. És te is az vagy, szóval ne félj, az a fiú észre fog venni. –felálltam az ágyról és átöleltem Mirát. Elindultunk kifelé, majd a fedett lovarda felé vettük az utunkat. Bentről hangos zene hallatszott ki és fények égtek a nagy épületben. Oda léptünk az óriási ajtóhoz. A terem szélén asztalok voltak felrendezve, középen egy zenekar játszott, körülöttük pedig párok táncoltak. Egymásra néztünk és bementünk. Egyből leültünk egy asztalhoz és italt töltöttünk magunknak. Aztán beszélgetni kezdtünk. Nemsokára Mira figyelme kezdett lankadni és percenként a szembeni asztalhoz pillantott. Amikor odanéztem, két fiút láttam beszélgetni. Mosolyogva a lányhoz szóltam:

-           Melyikük az?

-           Az a barna, magas és jóképű. Baloldalon. –mondta és jobban megnéztem őket. Amelyiket mondta, tényleg helyes volt. Olyan kisfiús. Csak nekem fiatal. Úgy 15 éves lehet. A másik egy fekete hajú, kicsit talán hosszú is volt a haja, kicsivel idősebb fiú volt. Legalábbis idősebbnek néztem. Megértettem, hogy Mira miért van oda azért a srácért. Elég helyes.

-           Mit szólsz hozzá? – kérdezte reménykedve.

-           Helyes. Olyan kisfiús. Nem tudom, hogy milyen a viselkedése, de külsőleg nagyon vonzó. Jó választás. –mosolyogtam rá. Erre az együttes egy elég pörgős számot kezdet játszani. Nekem ennyi elég volt és felugrottam az asztaltól és a táncparkettre siettem. Bár párom nem volt, de jót táncoltam egyedül. Na és, jót énekeltem. Kicsit ostobának éreztem magam, mikor visszaültem Mira mellé. Eléggé kifáradtam és lihegtem. Mira nevetve köszöntött.

-           Na, hülyén néztem ki? – kérdeztem tőle.

-           Hát, hogy is mondjam. Nem ide való ez a táncmód. De én elnézem, mert ilyet én is szoktam csinálni. Amúgy az a fiú egész végig téged nézett. – mutatott a fekete hajú fiúra. Mosolyogva odapillantottam. Szerencsétlenségemre a fiú is pont akkor nézett rám. Kicsit elpirultam és visszafordultam. A hajamat igazgattam és próbáltam mindenképp zárkózott, de titokzatos jelleget kölcsönözni magamnak.

-           Mit csináljunk? Kicsit már unom, hogy egyszer-egyszer felállok és táncolok. – mondtam Mirának.

-           Nekem sincs ínyemre ez a helyzet. Mi lenne, ha visszamennénk a házba?

-           Rendben. Majd mi csapunk egy magánbulit.- válaszoltam és elindultunk kifelé. A fiúk is megmozdultak az asztalnál, az egyik jött utánunk. Mira éppen mesélt egy viccet, amin nagyban röhögök, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Hirtelen megpördültem, a lófarkammal pedig fejbe vágtam az illetőt.

-           Jajj, bocsáss meg. Nem direkt volt. Nagyon sajnálom. – mondogattam, miközben a pasas kezeit hámoztam le a szeméről.

-           Semmi baj. Csak szerettem volna bemutatkozni. Gabriel Monti vagyok. –mondta a srác és a kezét nyújtotta. Ahogy ránéztem, észrevettem, hogy ő az a fekete hajú srác a buliból.

-           Nikolett Tóth. Bár itt úgy tudom, Nicole-nak mondják. – kezet ráztunk és a fiú Mirára nézett. Neki is bemutatkozott.

-           Téged még nem láttalak a környéken. Most jöttél? – kérdezte, amikor ismét visszafordult hozzám.

-           Ma jöttem, de nem is maradok sokat. Holnap délután már megyek is tovább.

-           Gyönyörű ez a hely. Ha gondolod, elkalauzollak. – mondta, mire én elmosolyodtam és megráztam a fejem.

-           Mira már megmutatta a birtokot. És még sok dolgot kell elintéznem.

-           Hát, akkor jó éjszakát. Remélem még találkozunk. – mondta lemondóan a srác és visszaballagott a buliba. Mirával összenéztünk és kacagtunk. Útközben kibeszéltük a fiú esetlenségét. Visszaértünk a házba, majd leültünk az ágyra. Mira elment fürdeni, addig én felhívtam Josh-t.  Megtudtam, hogy egy külvárosi, eldugott hotelbe mennek, ami innen nincs is messze. Levetkőztem és felvettem a pizsamának kinevezett hosszú pólót, amit még nem is olyan régen Tomtól csórtam el. Befeküdtem a takaró alá és egyből el is aludtam. Másnap úgy 10 óra körül keltem a telefonom csörgésére. Felvettem és kómásan beleszóltam.

-           Ki nem hagyja aludni a szerencsétlen anyákat? Mutatkozzon be az a szemét!

-           O, bocs, hogy felkeltettelek drágám. Amúgy otthon mennyi idő van most? – még mindig nem mutatkozott be. Elkezdtem számolgatni, hogy mennyi idő lehet.

-           Nem tudom, nincs óra a közelben és felkelni sincs kedvem. Sötét van az biztos. – hazudtam neki egy kicsit. Már kezdtem sejteni, hogy a bandából valamelyik srác, hogy otthon-t kérdezte. Az oldalamra fordultam, és elkezdtem szuszogni.

-           Na, ki vagy, mond már meg, mert mindjárt visszaalszok. Nincs kedvem későn telefonálgatni. – mondtam mérgesen a hívó félnek.

-           O, bocs, Gustav vagyok. Bill tiszta ideg, úgy tervezte, hogy ma már találkoztok és lesz kivel „aludnia”. – éreztem, hogy az utolsó szót kicsit kételkedősen mondta.

-           Gustav. Neked elmondom, mert tudom, hogy benned megbízhatok. Itt vagyok már Amerikában. Beszéltem Josh-sal, és megtudtam, hogy a hoteletek nem messze van tőlem. Szóval este, mire odaértek, már én is ott leszek. – mondtam és leraktam. Magamra húztam a takarót, de semmit se használt, mert valaki őrült gyorsasággal csörtetett be a szobába és csinált valamit.

-           Ki vagy? Aludni akarok. – dörmögtem a takaró alatt. Az illető megállt a kotorászásban és csöndbe maradt. – Mira, te vagy? – kérdeztem és lehúztam a takarót a fejemről. És kivel találtam szemközt magam…A tegnapi fiúval, Gabriellel.

-           Te meg mit keresel itt? És mit akarsz a telefonommal? – kiugrottam az ágyból, elé álltam és kitéptem a kezéből a készüléket. Éppen az üzeneteket próbálta megnézni, de szerencsétlenségére éppen 2 napja töröltem az összeset. Hosszú másodpercekig néztük egymást, majd megfordult és kifutott. Visszaültem az ágyra. Ültem tehetetlenül, majd hirtelen felálltam, de visszaestem. Lassan újra felálltam és a fürdő felé vettem az utamat. A telefonomat még mindig a két kezem között szorongattam, amikor elkezdett csöngeni. Már megint ki keres? gondoltam magamban. Leültem a kád szélére és felvettem.

-           Hallo. – mondtam lassan és meglepetten.

-           Drágám. Remélem nem ébresztettelek fel, csak el kell mondanom, hogy mennyire hiányzol. Most úgy megölelnélek a telefonon keresztül. – mondta az illető, akinek a hangjából egyből rájöttem, hogy Bill. Elérzékenyültem, hiszen már jó pár hete alig hallottam felőle.

-           Édesem –mondtam már majdnem zokogva- annyira kellesz nekem! Látni akarlak! Nélküled olyan más. A gyerekek fel sem fogták, hogy hova tűntél. De nekem a legrosszabb.

-           O, hidd el nekem se jobb! Egész nap rajongók, sajtótájékoztató, koncert, nulla alvás. Bocs, már megint kellek valakinek. Pedig már a busz wcjébe zárkóztam be. – elvette a fülétől a telefont, de hallottam, hogy csapkodta az ajtót és valakivel kiabál, hogy hagyják őt békén 2 percre. Aztán csönd lett és újra beszélni kezdett. – Tudod, kár, hogy nem tudtál eljönni.  A gyerekeket lerakhattad volna Simone-nél. Aztán akkor eljöhettél volna velünk. Nem is tudok mit mondani. Mondjuk talán jobb, hogy a gyerekekkel maradtál, mert így nem lesz olyan rossz nekik. Bocs, most már tényleg le kell raknom, mert már őrjöngenek odakinn.

-           Szia. – köszöntem el tőle kurtán és nagy magyarsággal. Ő is mondott valami hasonlót, de nem nagyon lehetett hallani. Odaléptem a csaphoz, megmostam az arcom és újult erővel nekiálltam összerakni a cuccaimat. A lovaglónadrágot és a lábbeliket visszaraktam az ajtó mellé, a bőröndömet meg kihúztam a nappaliba.

Felvettem egy farmert, egy pólót, a hajamat pedig hanyagul felcsatoltam egy hullámcsattal. Leültem a kanapéra. 10 perc ülés után felálltam és kiléptem az ajtón. A nap ragyogott, virágillat szállt mindenfelé. Először nem láttam, így a kezemet a szemem elé kaptam, majd egyre jobban hozzászoktam a fényhez. Mira nem messze a karámot javítgatta, ahogy ki tudtam venni a kalapácsütésekből és abból, hogy néha az ujját a szájához kapja. Odasétáltam mellé.

-           Segítsek? –kérdeztem, miközben kikaptam a kezéből a kalapácsot és elnyomtam a karám mellől.

-           Jó lenne. A körmeimet már tuti nem kell lilára festeni, mert maguktól azok lesznek. – erre mindketten elkezdtünk nevetni. Végigjárta a karám azon részét, meghúzogattam a léceket, amelyik nem tűnt stabilnak, abba vertem még pár szöget. Ahogy pár méterrel messzebb értem, visszanéztem és láttam, hogy Mira a fűben ül és tépkedi azt. Letámasztottam a kalapácsot és odamentem mellé.

-           Mi van, csajszi? – leültem mellé törökülésbe.

-           Hamarosan elmész. Mi lesz velem? Itt maradok egyedül, beszélgetőtárs nélkül. Csak a lovak lesznek meg a felnőttek.

-           Jajj, te butus, szerintem lesz több tini is a közelben. Sajnos el kell mennem, de írok, megígérem. – mondtam és össze kócoltam a haját. Ő erre mókásan bele boxolt a vállamba és elfutott.

-           Oké, ha így játszunk…De tudod. Fizika. Hatás-ellenhatás. Ugyan azon mértékkel, szóval te csaltál… - mondtam és utána mentem. Elszórakoztunk a karámban, ijesztgettük a lovakat, persze nem dikert, csak véletlenül. Aztán lihegve visszamentünk a házba, átvedlettem valami rendes cuccba. Fogtam a mobilomat és hívtam egy taxit. Elköszöntem a lovászoktól és mindenkitől, akivel megismerkedtem rövid ittlétem alatt. Mira szomorúan ballagott mellettem, mikor kikísért az úthoz, ahol a taxi várt rám.  Ránéztem. Szomorkásan összefonta a kezeit a mellkasán és a köveket rugdalta maga előtt.
- Ha ilyen vagy, akkor nem szerzek neked jegyet .- törtem meg a csendet. Erre ő felém fordította a fejét és reménykedően nézett rám.

-           Komolyan megtennéd?

-            Ha ilyen búval baszott fejet vágsz, akkor tuti nem kérek jegyet. Viszont ha mosolyogsz egy kicsit és boldog leszel, akkor még hátra is jöhetsz velem talán… - mondtam olyan gondolkodós hangon.  Innentől mosolyogva és szinte ugrálva tette meg a maradék pár métert a taxiig. Elköszöntük egymástól és pedig beültem a sárga taxi hátsó ülésére és bemondtam a hotel címét.